Talán sokan már - és még - nem is ismerik a fogalmat: a vízum idegen állampolgárnak adott belépési engedély valamely országba történő utazáshoz. Nem lehetett csak úgy bepattanni az autóba és irány Olaszország; számítógépes rendszerek még nem léteztek, részletes kérdőívet kellett kitölteni, fényképet csináltatni, majd beadni annak az országnak a követségén, ahová utaztunk. Többnyire megkaptuk, hacsak nem követtünk el valamilyen bűncselekményt, aminek következtében tiltólistára kerülhettünk. Ilyenkor nem volt fellebbezés.
Első hivatalos amerikai utazásomon - még a hidegháború idején - nyugodtan repültem át az óceánt, zakózsebemben az útlevél, benne az amerikai vízum. New Yorkban egy mogorva bevándorlási tisztviselőnő azonban mégis gyanakodva forgatta az okmányt, közben gyakran az arcomra pillantott, aztán a fényképemre. De hát tudjuk, hogy milyenek az útlevélképek, mind börtöntölteléknek látszunk rajtuk.
- Milyen célból utazik az Államokba? - kérdezte ridegen.
- Üzleti célból. Vannak meghívóleveleim.
- Szállásfoglalása?
-Nincs – feleltem. – A magyar konzulátuson fogok lakni. Ott dolgozik egy barátom.
- Ez érdekes – mondta a tisztviselőnő komoran. – Kérem, álljon félre, amíg ellenőrizzük.
- Van érvényes vízumom – érveltem.
- Ha ellenkezik, elvezettetjük – felelte ő.
Egy magasrangú tiszttel egy órát töltöttem egy kis szobában, amíg végre kikísértek a taxiállomáshoz.
- Mi volt a gond? – kérdeztem a tiszttől.
- Semmi. Az útleveléből láttuk, hogy kicsit sokat járt a Szovjetunióban.
- Külkereskedő vagyok. Ez a dolgom.
- Nekünk meg ez – vonta meg a vállát. – Elvégre a vasfüggöny mögül jött.
Nagy-Britanniában duplafenekű volt az eljárás. Hiába kapta meg az utas a vízumot Budapesten, a döntő szót a brit határon dolgozó, rettegett Bevándorlási Tisztviselő mondta ki, aki szintén számos kérdést tett fel az érkezőknek. Ha egy diák gitárral a vállán érkezett, eleve esélytelen volt, mert feltételezték, hogy utcai zenésznek készül.
A nyolcvanas években Indiában viszont könnyebben mentek a dolgok. Ha egy érkező külföldinek nem volt vízuma, egy tízdollárost csúsztatott az útlevelébe. A határőr gondosan tanulmányozta a bankjegyet, a zsebébe gyűrte, majd beütötte a „Beléphet” pecsétet. (A rideg kommunista Kubában hasonlóképp, egy baráti kézfogás is elég volt, ha a tenyérben ott lapult egy „Istenben bízunk” bankjegy.)
Egy ízben épp Indiából jöttünk hazafelé, és egy hetes olaszországi nyaralással vigasztaltuk magunkat. Már sorban álltunk a római repülőtéren a budapesti járathoz, amikor a fiatal olasz határőr egy pillantást vetett az útleveleinkre.
- Ez a vízum két napja lejárt – mondta.
- Pedig én Delhiben egyhetes tartózkodást kértem a nagykövetségen – magyarázkodtam.
- Semmi baj, előfordul, hogy a fiúk elírják a dátumot. Nem nagy ügy. Két nap nem a világ - ezzel benyomta az „Elutazott” pecsétet. - Buon viaggio – mosolygott rá Marira és a lányokra.