Sokan kérték számon az egyházon, miért nem „állt bele” a hajléktalan-ügybe, miért nem emelte fel értük a szavát, s miért nem nyitotta ki a templomok kapuját?
Az egyházi törvény szerint minden plébánián lennie kellene karitásznak, vagyis egy segítőnek a pap mellett, mert az egyháznak nemcsak az evangelizációval, hanem a szeretetszolgálattal is foglalkoznia kell, ha úgy teszik ez a vallásunk két alappillére. A valóságban sajnos ez nincs így, a legkiszolgáltatottabb, legszegényebb falvakban hovatovább már templomok sincsenek. Ha minden plébánia csak egy családot vagy akár egyetlen embert „bevállalna”, és hozzánk hasonlóan tudna folyamatosan gondozni, szebb lenne a világ. Az sem igaz, hogy az egyház nem szólalt meg az ügyben: Székely János szombathelyi megyéspüspök hosszú levelet írt a hajléktalanságról. Az nem segít, ha kinyitjuk a templomot, mert a hideg kő meg a hideg pad nem elég. Azt kellene megérteni, hogy egyetlen hajléktalan sorsának megfordításához több segítő folyamatos jelenlétére lenne szükség: szociális munkáséra, pszichológuséra, akár egy rendi nővérére, és igen, a hívekre is, akik önkéntesként odaállnak a pap mellé. Ami most történik a hajléktalanokkal, az csak látszatintézkedés: egyik helyről egy másikra terelik őket, talán ideig-óráig eltűnnek a világ szeme elől, de a sorsuk nem változik meg, csak a szőnyeg alá söpörtük a problémát.
Kevesebben vagy többen vannak a hajléktalanok a nyolcadik kerületben, mióta életbe lépett az „életvitelszerű közterületen tartózkodás” tilalma?
- Napközben nemigen változott a létszám, sőt, az október 15-e utáni napokban mintha a korábbinál többen sütkéreztek volna demonstratívan a templom falánál, de estére azért elmennek, s inkább új helyekre húzódnak be. Minden törvény bevezetésének van egyfajta felfutása, aztán pedig egy lecsengése, de számomra erősen kérdéses marad, hogy meg lehet-oldani a hajléktalanok gondját ilyen adminisztratív intézkedésekkel. Az én vélemény az, hogy ehelyett sokkal több szociális munkásra lenne szükség, mint amennyiben jelenleg dolgoznak, és sokkal átfogóbban és érzékenyebben kellene hozzányúlni az emberi sorsokhoz. Egy ilyen ügy megoldásánál, ha van egy halvány remény, a családokat is be kellene vonni, azok számára, akik még nem vágtak el minden szálat a szüleikhez, testvéreikhez, gyerekeikhez erős kapocs lehet ez az érzelmi vonal a visszatéréshez.
Tud ilyen példát?
Igen, itt a nyolcadik kerületben találkoztam egy férfivel, akit sikerült rábeszélni, hogy térjen vissza a családjához, engesztelődjön ki velük is. A hozzátartozók szerencsére nyitott szívvel fogadták a közeledését.
Ezerből hány ilyen boldog megoldás lehet?
Egy. Esetleg kettő. De ezt az utat sem kellene zárva tartani, mert minden sors más, nem ehet egy kaptafára felhúzni és bürokratikus módon kezelni a „hajléktalan-ügyet”. Sajnos szomorú tény, hogy azoknál, akik több mint három hónapja élnek az utcán, az visszafordíthatatlanul sérül, s a leépülési folyamat már nagyon ritkán megfordítható. Ennyi idő után elvesztik a hitüket a társadalomban, az istenben, s erősebb lesz a függetlenség, a szabadság vágya, s kicsit úgy élnek már, mint a mai kor Robin Hood-jai, számkivetettként, saját törvények szerint.
Kik tudják őket mégis megszólítani?
Jó példa a Teréz Anya Nővérei Rend, amelynek tagjai szintén itt a Józsefvárosban szegényekkel, betegekkel, hajléktalanokkal foglalkoznak, olyan türelemmel, amilyennel tényleg csak a szentek vagy angyalok rendelkeznek. De az ő erejük is véges. Egy szociális munkásra pedig jóval több ellátatlan ember jut, mint a nővérekre, az elhivatottságuk, ha volt is, hamar felőrlődik, kiégnek, elhagyják a pályát. Egy ilyen taposóalomban, amelyben elképesztő emberi sorsokkal szembesülnek nap mint nap, hogyan tudna kialakulni egy személyes viszony, egy emberi törődés, s az a bizalom, ami a hajlékatlan számára kapaszkodót jelenthetne?
Minden vasárnap háromkor hajléktalanoknak tart misét a józsefvárosi plébánián. Milyen egyéni sorokat lát?
Egyre több a fiatal hajléktalan. Feljönnek a fővárosba vidékről, nagy ambíciókkal, de nem találnak munkát, vagy ha igen, azért olyan kevés pénzt kapnak, hogy nem futja egyszerre albérletre meg élelemre. Visszamenni, a kudarccal szembenézni és újra irány váltani nem akarnak, marad az utca. Sajnos azt is ki kell mondanunk, hogy a fiatal hajléktalanok jó része az állami gondozásból kerül ki: nagyon kevesen maradnak bent 24 éves korukig az úgynevezett utógondozó rendszerben, tizennyolc évesen „kilökődnek” a való életbe mindenféle élettapasztalat nélkül. Ismerek egy fiatalembert ilyen háttérrel, aki napjai nagy részét a Szabó Ervin könyvtárban tölti, filmeket tölt le és néz: egy másik világban él, nem ebben. S vannak olyan felnőttek, akik kapaszkodót vesztettek: furcsamód akkor válnak hajléktalanná, amikor meghalnak az idős szülők, s ott maradnak egyedül falun. A korábbi zárt, gondoskodó közösség ott is megváltozott, már nem élnek együtt generációk, nem ülnek a padokon az idős asszonyok, akik nem csak pletykálkodtak, de azt is jelezték, ha bajba került valaki. A felnőttkor árvái pedig inkább a nagyvárosi nyüzsgést választják, akár a hajléktalan léttel együtt, mint az otthoni magányt. Hogy az alkohol pedig mindezeknek oka vagy következménye, azt legtöbb esetben nagyon nehéz kettéválasztani.
