– Mi jut eszébe elsőre a nagyapjáról?
– Az, hogy miatta lettem filmrendező. Huszonegy éves lehettem, amikor elkezdtem róla írni egy biográfiát. Aztán, ahogy kutattam az életét, egyre nagyobb kedvem támadt a filmezéshez. Egyszóval, nem csak egy könyvet írtam, hanem párhuzamosan egy dokumentumfilmet is forgattam róla. Nem lett túl jó. De ez volt az első filmem és ezt Emericnek köszönhetem. Szóval, nagyon sokat köszönhetek neki – indirekt módon.
– De első körben miért áll neki a biográfiának?
– Tizenkilenc éves voltam, amikor Emeric elhunyt. Anglia egy eldugott részén élt magányosan. Évente jó, ha kétszer meglátogattuk őt. De mindig lenyűgözött a történeteivel. Egy iszonyatosan pici cipészkunyhóban lakott – ezzel is nosztalgiázott A vörös cipellők után. Öregkorára Emeric és Michael Powell is elszegényedett, nagyon szerény körülmények között éltek, mivel pályáik csúcsán nagyon extravagáns és drága életet éltek és semmit sem tettek félre... Emeric halálhíre Oxfordban az egytemen ért utol, és egészen véletlenül aznap vetítették a Blimp ezredes élete és halála című filmjét. Elsöprő élmény volt. Egyrészt, mert zseniális film, másrészt, mert felfedeztem Emeric személyiségét benne.
– Nem bánja, hogy erre csak későn jött rá?
– Nem volt rá korábban esélyem, mivel nagyapám és Michael Powell felnőtteknek szóló filmeket készítettek. Kell némi érettség ahhoz, hogy felnőjj hozzájuk. David Lean műveit sem kiskamaszként kezdjük el értékelni.
– Miért volt két évre szükség, hogy nekivágjon a könyvnek?
– Az, hogy újságíró akartam lenni, ezt tanultam az egyetemen. Akkoriban Nagy-Britannia válságban volt és sehol sem kaptam munkát – talán szerencsére, bár a filmipar majdnem annyira veszélyes, mint a média. Aztán az egyik állásinterjún egy könyvkiadó ugyan nem vett fel, de meggyőzött, hogy írjak a nagyapámról egy könyvet, ha már ráérek. Adott némi előleget – ez volt az első alkalom, hogy pénzt adtak nekem azért, hogy írjak.
– Ha jól tudom, a dokumentumfilm forgatása során eljutott Miskolcra is, ahol Emeric Pressburger született. Magyar gyökerekkel rendelkezik, de mégis skót rendezőként ismeri a világ. Érezte valaha a kelet-európaiságát?
– Hogyne. Sőt, különösen büszke vagyok a magyar gyökereimre. Ezt Emeric tanította meg nekem, mert ő elképesztően büszke magyar volt. Még az Osztrák-Magyar Monarchia polgáraként született Miskolcon, de a család nagy része Temesváron élt, amelyet később Romániához csatoltak. A harmincas években már Berlinben élt és forgatókönyvíróként az UFA Stúdióban dolgozott. Ide úgy jutott ki, hogy 1930-ban megírta A vén gazember forgatókönyvét: akkoriban sok magyar filmet német színészekkel is leforgattak. Mivel a családunk zsidó, a nácizmus és a második világháború alatt nem tudott visszajönni, a testvérét 1944-ben deportálták Aushwitzba. Szóval, Emeric az a magyar emigráns volt, aki büszke volt a származására, és hontalannak érezte magát. A hatvanas években néhány évre Ausztriába költözött: azért, hogy kicsit közelebb legyen a hazájához. Nagyon szerette Skóciát, de sosem felejtette el a gyökereit.
– Mit gondol, ha ma élne, hazatérne a nagyapja?
– Nem követem napi rendszerességgel, hogy mi történik ma Magyarországon, de amit a médiáról, a kormányuk jelenlegi támogatottságáról és a társadalmat átszövő korrupcióról hallok, az alapján nem hiszem, hogy sok minden változott volna. Szóval, nem mernék erre igent mondani.
– Térjünk vissza Kevin Macdonaldhoz. Négy évvel a nagyapjáról készült dokumentumfilm után Oscart nyert Az egy nap szeptemberben című művével, amelyben felkutatta és végül kamera elé ültette Jamal Al-Gashey-t, az egyik terroristát aki több izraeli sportolóval végzett az 1972-es müncheni olimpián.
– Véletlenül jött a lehetőség. Olyan témát keretem, amely jó alapja lehetne egy dokumentum-thrillernek. Amikor megtaláltam Jamal Al-Gashey sztoriját, ami akkoriban még elmondatlan történet volt, éreztem, hogy kötelességem leforgatni.
– Hogy jut el egy filmes egy terroristához, aki bujkál?
– Szerencse kellett hozzá. Ezt sajnos nevek nélkül mondhatom csak el: ismertem egy német újságírót, aki ismert egy palesztin újságírót. Az ő testvére volt Jasszer Arafat jobbkeze. Akkoriban, a kilencvenes években volt egy nagyon rövid időszak, amikor mindenki azt hitte: itt béke lesz. Hajlandóak voltak szóba állni velem, és Jamal Al-Gashey is a kamerám elé ült. Bár tudtam, hogy tökéletesen beszél angolul, csak palesztinai arab nyelven volt hajlandó válaszolni. Abban a pillanatban fogalmam sem volt, hogy amit felveszek, az mennyire lesz hasznos. Amikor vágtam a filmet, próbáltam újra kapcsolatba lépni velük újra. Soha többé nem sikerült.
– Ezek után fikciós filmet forgatott Idi Amin Dada ugandai diktátorról. Ennyire megkedvelte a gonosz emberi lényeket?
– Sokáig méláztam, hogy ebből is dokumentumfilm legyen, de ez annyira borzasztó történet volt, hogy azt gondoltam, erre a valóságra nem lennének kíváncsiak a nézők. Higgyék csak azt, hogy mese.
– Árulja el, aki ilyen emberekről forgat filmet, milyen fantáziát látott Whitney Houstonban?
– Bevallom: semmilyet. Eszem ágában sem volt, hogy Whitney Houston-ról forgassak filmet. Két fenntartásom volt: a popdíva sztoriját már mindenki tudja kívülről. Amúgy a zenéje sem nyűgözött le, nem vagyok rajongó. Így, amikor megkerestek, gondolkodás nélkül nemet mondtam. Aztán két évvel ezelőtt a Sundance fesztiválon direkt miattam odautazott Whitney ügynöke és személyesen elém állt. Teszem hozzá: soha nem találkoztam őszinte ügynökkel. Elmondta, hogy negyven év után visszavonult és kedvenc ügyfele volt az énekesnő, akit nagyon szeretett. Azt kérte tőlem, hogy nyomozzam ki mi történt a háttérben. Ennek érdekében minden létező forráshoz hozzáférést biztosított. De azt mondta: ez egyedi lehetőség csak nekem. Másnak nem passzolhatom át. Így már nekem csábító volt az ajánlat. A film számomra egy pszichológiai nyomozás volt, amelyben én voltam a detektív.
