Egy átmeneti kor, a magyar közelmúlt egyik legnagyobb gondolkodójáról, a korai halála miatt történészként töredékes életművet hátrahagyó Szűcs Jenőről rendezett konferenciát a 168 óra című hetilap szerkesztősége. A találkozó bebizonyította, hogy a 30 éve elhunyt tudós nagyhatású történelmi munkái és nyilvános szerepléseken elmondott gondolatai élő üzenetek a mai magyar és az európai társadalmak elemzőinek, ahogy – ha figyelnének rá – tankönyvként lennének használhatók a hazai politikai elit tagjainak is, álljanak a mostani kormányoldalon avagy az ellenzék térfelén. Önértékelésre, reális helyzetelemzésre és jövőkép készítésre sarkall mindannyiunkat életműve – ebben a szerdai vita valamennyi résztvevője egyetértett.
Már a vendéglátó szerkesztőség vezetője,Tóth Ákos is hangsúlyozta bevezetőjében, s aztán még sokszor előkerült a négyórás elemzés-sorozatban Szűcs Jenő 1988-ban, az Új Márciusi Front egyik összejövetelén elmondott beszéde, amelyben Bibó Istvánra hivatkozva így fogalmazott: „nem hiszek a történelemben százszázalékos szükségszerűségekben, hanem hiszek bizonyos nagy vonalakon belül több-kevesebb lehetőségben, melyet lehet elpuskázni és lehet szerencsés vágányokra irányítani”. A történész egyértelműen arra szavazott, hogy az akkor még csak jól érzékelhetően készülődő változás esélyét el fogjuk puskázni. Ezt az „elpuskázódást” lehet önbeteljesítő jóslatnak, a magyar pesszimizmus szokásos megnyilvánulásának tekinteni, de abban történészek és társadalomtudósok is egyetértettek, hogy Szűcs Jenőnek igaza lett.
Csizmadia Ervin, a Magyar Tudományos Akadémia Politikai Tudományok Intézetének főmunkatársa, a szerdai kerekasztal beszélgetés egyik résztvevője már a konferencia előtt a 24.hu oldalán közzétett elemzésében felidézte a történész által vázolt okokat. Egyrészt, hogy a hatalom közelében lévők közül csak kevesen hisznek a demokráciában, másrészt, hogy hiányzik a civil társadalomból a „bizonyos dolgokban” megegyezés szándéka, harmadrészt pedig, hogy Gorbacsov reformkísérletét újabb tekintélyelvű fordulat követi tőlünk keletre. Valamennyi felvetését azóta a hétköznapok igazolják. A Méltányosság Politikaelemző Központ vezetője szerint ezen a ponton valamiféle nemzeti önvizsgálatra volna szükség.
Mert – és itt lép be a képbe Szűcs Jenő legnagyobb hatású történelmi munkája, a Vázlat Európa három történeti régiójáról című könyve – adott volt a lehetőség más utat választanunk. Az 1983-ban megjelent kötet azt bizonyítja, hogy a Nyugat mai demokráciáinak több évszázados fejlődési folyamatába belefértek visszaeső szakaszok is, a társadalom alján lévők azonban már nagyon korán részesedek a hatalomból, és az ily módon alulról építkező struktúrák végül egy rugalmasságuk miatt stabil rendszerré álltak össze. Magyarország és Közép-Kelet Európa, mint köztes térség billegő helyzetben van a nyugati demokrácia és az autokrata Kelet között, mert itt alig másfél évszázad alatt, felülről irányítva próbáltuk behozni a lemaradásunkat, és ez nem volt reális elképzelés. Ugyanakkor – és a vitában ez többször felszínre került – egyáltalán nem biztos, hogy a mi mostani ködös helyzetünk egy végleges állapot.
Az ország három legkiválóbb jelenkori történésze értékelte, elemezte, méltatta Szűcs Jenő történeti munkáit. Romsics Ignác és Zsoldos Attila akadémikusok mellett a legtöbb napi üzenetet Gyurgyák János történész, az Osiris Kiadó igazgatója szőtte bele gondolataiba, például, amikor a történetírásban is felfedezhető divatokról beszélt. A történész típusokat elemezve jutott el odáig, hogy a Kádár rendszernek még voltak apologétái (hitvédői – a szerk.), a mai Orbán-rendszernek azonban már ilyenjei sincsenek, mert a hatalomnak megfelelni akarókat vagy a műkedvelő doktorokat (név nélküli vágás Kásler humánminiszter felé – a szerk.) nem szabad komolyan venni. Gyurgyák azonban azt is kijelentette: le kell számolni azzal az illúzióval, hogy egy vezetőváltás megváltoztathatja a magyar politikai gondolkodás alapjait, mert demokrácia csak ott van, ahol van egy társadalmilag kiérlelt, a politikai felek által elfogadott közös terv a jövőre.
Az elpuskázott lehetőség és az imént említett közös terv esélye volt a központi gondolata a Lakner Zoltán politológus, a 168 óra főszerkesztő-helyettese által vezetett kerekasztal beszélgetésnek is, amelyben Kovács Mónika szociálpszichológus elismerte, hogy a negatív önbeteljesítő pesszimizmus a magyar történelemben sokadszor is tetten érhető az utóbbi három évtized történéseiben, az Európai Unióhoz való csatlakozást mégis sikerként értékelte. Stefano Bottoni történész, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa azonban arra mutatott rá, hogy a belépés egyben megfosztotta a politikusokat az egyetlen olyan projekttől, amelyben ellenzék és hatalmon lévők együtt gondolkodhattak, közösen tervezhettek. Új projektet azóta sem találnak. Szikra Dorottya szociálpolitikus, az MTA Társadalomtudományok Kutatóintézet főmunkatársa ehhez kapcsolódva megjegyezte, hogy a csatlakozás kérdéseit nem vitatták meg a társadalommal, ahogy számtalan szociálpolitikai intézkedést is egyszerűen felülről nyomtak rá a rendszerváltozás utáni kormányok a társadalomra. Példaként említette, hogy az 1997-es, a kötelező magánnyugdíjpénztári rendszert bevezető nyugdíjreformra is ez volt a jellemző, s ez a politikai hiba visszaütött, amikor az Orbán-kormány államosította a befizetett magánnyugdíjpénztári vagyon háromezer milliárdját. Az emberek ekkor sem érezték a magukénak az egészet, nem is lett belőle komoly ellenállás – mondta.
Csizmadia Ervin többször is visszatért arra, hogy amíg a felnövő generációt nem kezdjük el demokráciára tanítani, addig nehezen várhatjuk el, hogy tudatos szembenállás alakul ki a hatalmi törekvésekkel szemben. Stefano Bottoni úgy látja, amit Orbán Viktor tesz, az a globális rend elleni helyi lázadás, s ebben benne van az az uniós hiba is, hogy a később csatlakozó országokat nem tekintették partnernek, lesajnált rokonok voltunk, vagyunk. Az EU belső magja azonban ezzel párhuzamosan egyre szűkül, ma már a spanyolok, olaszok is a lesajnált csoportba kerültek, ami azt jelzi, maga a rendszer van válságban és ma még nehezen jósolható meg, hogy a gazdag és leszakadó országoknak ez az ellentéte hová vezet.
Amíg nincs konszenzus a magyar társadalomban a múltról, addig nem lesz a jövőnkről sem – utalt az önelemzés, önértékelés fontosságára Kovács Mónika, az ELTE szociálpszichológus docense, aki alaplépésnek nevezte az egymással szembeni bizalom hiányának felszámolását. Kiemelte ugyanakkor, hogy a legnagyobb társadalmi gond, az elvándorlás miatt ma már azzal kell kalkulálnunk, hogy nincs itthon a következő generáció politikai elitje. Stefano Bottoni ehhez hozzátette: a másik alapvető kérdés, amire nem ad választ sem a jelenlegi kormány, sem pedig az ellenzék, hogy mi történjen a ma már 850 ezer fős magyarországi roma közösséggel. Szikra Dorottya is ezt a gondolatot fűzte tovább, amikor implicit roma-ellenességnek minősítette a kormány családi adókedvezményre épülő családpolitikáját, és jelezte, hogy szociálpolitikai szempontból is bajban leszünk, ha nem kezdődik változás.
A sok kérdőjel és a bizonytalan jövőről kifejtett gondolat mellett is volt egy optimista kicsengése a Szűcs Jenő történészre emlékező konferenciának. A rendező 168 óra főszerkesztője, Tóth Ákos a hatalmas érdeklődést, a pótszékes teltházat úgy értékelte, nincs veszve minden, közbülső állapotban vagyunk. „És amíg van közbül, talán jut remény is arra, hogy egyszer újra ott állhassunk a szerencsésebb vágányok iránya és az elpuskázódás lehetősége közt. Talán még ne temessük se a liberalizmust, se a konzervativizmust, se a történetírást, újságírást, irodalmat, se jogot, se magunkat, még ne; talán még van mit újraépíteni”.
