Először azt hittem, alszik. Az ajtóból úgy tűnt, Micike megtalálta a legjobb helyet a szobában: a sarokba kuporodva találtam rá, a frissen mosott rongyszőnyegek tetején, gombócba hengeredve, mint egy sündisznó tüskék nélkül. Aztán közelebb léptem, és láttam, hogy baj van. Micike nem aludni, hanem meghalni kuporodott a sarokba.
Október huszonnegyedike volt. Tudom, mert azóta is utálom ezt a dátumot. Nem tudok nem emlékezni arra a villanásnyi időre, ami alatt rájöttem, hogy tehetetlen vagyok: a négynapos ünnep alatt a környéken minden zárva, nem ismerek itt egyetlen állatorvost sem, akit ilyenkor riaszthatnék – másfél-két órán belül akkor sem jutunk el semmiféle állatklinikára, ha csapot-papot hátrahagyva rohanunk.
De persze rohantunk, még akkor is, ha a lelkem mélyén tudtam, hogy már azelőtt késő volt, hogy elindultunk. Esett az eső, az ütött-kopott kölcsönautónak kitörött az egyik ablaka, egy darab műanyagot kellett beragasztanunk a helyére, de így is süvített be a hideg, ahogy mentünk az autópályán. Micikét előrevettem magamhoz. Iszonyú görcsei lehettek. Éreztem ölelés közben, ahogyan össze-összerándul a teste, én pedig úgy éreztem, ezt nem lehet kibírni ép ésszel. A tehetetlenséget, a fájdalmat. A halált.
Beszéltem hozzá, el akartam mondani, hogy mennyire szeretem. Hogy ő a világ legjobb kutyája, és minden rendben lesz, mert meg fog gyógyulni. Nem tudom, érezte-e a hangomon, hogy mennyire rettegtem attól, hogy belássam: hazudok.
Üvölteni tudtam volna, pedig már gyerekkoromban is pontosan tudtam, hogyan kell beletörődni dolgokba. Például, hogy kéthetente vagy csak bőrgyógyászati szakrendelés, fél napot kell várni a szemészeten, és másik megyébe utazni az MRI-re. Úgy értem, nekünk, embereknek. Hát akkor mit akarnék én a kutyámnak? Hogyan lehetne megmagyarázni, mennyire igazságtalan, hogy nincs hova futni a bajban, ha egyszer mi saját magunkért is hiába rohangálunk? Hova fusson, akinek annyija sincs, mint nekem?
Micike szájából vér kezdett szivárogni, melegen folyt végig az alkaromon, éreztem a fémes szagot és a test gyengülését, és hallottam magamat sírni, hogy miért nincs gyorsabb autóm vagy valami, ami annál is sebesebb, ami elrepít, hogy felülírjuk ezt az egész szarságot a vérrel, a görcsökkel, a halállal. Hogy miért nem születtem valahová, ahol van állatklinika, vagy ha már emberek születnek oda, ahová én is, hát miért nem tesznek oda állatklinikát meg rendes emberkórházat, miért kell végignéznem, ahogy a szeretteimet elevenen emészti fel a rák, mielőtt eljutnának a diagnózisig? Miért nem olvasták ezek A kis herceget, hogy egyszer és mindenkorra felelős vagy azért, amit megszelídítettél, és én akkor hogy legyek felelős ezért a kutyáért, magamért, a nagyapámért, bárkiért, ha itt senki, de senki nem vállal felelősséget semmiért a világon?
Épp begördültünk a klinika udvarára, amikor Micike teste utolsót rándult. Úgy volt minden, mint a filmekben: elernyedő test, utolsó sóhaj. Csak azt nem mondta senki, hogy hölgyem, mi mindent megtettünk.