A Testnevelési Főiskolán a Testnevelés-elmélet szaktárgy keretében az elméleti megalapozás mellett számos gyakorlati ismeretre is okítottak bennünket. Soha nem felejtem el, még arra is felhívták a figyelmünket, hogy a tornaterem bejárata előtt megfelelő sorrendben legyenek elhelyezve a vizes és a száraz lábtörlők.
Nos, újsütetű testnevelőként megérkeztem első munkahelyemre, egy – ma már város – nagyközségbe, és azonnal szembesülhettem a magyar valósággal. Az általános iskola több - nem csak közeli - épületből állt. Tornaterem gyanánt az egykori falusi iskola két összenyitott tanterme szolgált alacsony belmagassággal és utcára nyíló szűk ablakocskákkal. Szabadtéri létesítményünk is volt: a buszmegállóval egységesített, fekete salakos, háló nélküli kapukkal ellátott, bekerítetlen, mérhetetlenül poros kézilabda pálya. Sehol a közelben víz és WC, öltözés-vetkőzés a pálya szélén. Az első órámon a vonalban felsorakozott ötödikesek között ott ácsorgott néhány civil is, 15-16 éves cigány fiúk, felszerelés és igazolás nélkül.
Pedagógus kollégáim, miután kimosolyogták magukat a naiv, idealista pályakezdőn, nagyon sokat segítettek abban, hogy beilleszkedjek és hasznos munkát végezhessek. Minden túlzás nélkül kijelenthetem, hogy gyakran sikerült jó órákat, foglalkozásokat tartanom, a gyerekek döntő többsége szeretett ezeken részt venni, és az is biztos, hogy jó néhányukban sikerült a testmozgás iránti igényt elültetnem. Mi más feladata lehet egy testnevelő tanárnak? Az egyik órán, szekrényugrás közben ráadásul kiszúrtam egy hatodikos fiút. Nagyon ügyes, rendkívül ruganyos volt. Micsoda tornászt lehetett volna faragni belőle, ha nem Téten születik! - gondoltam. Ehelyett - pályát tévesztve - alkotmánybíró lett.
Mindezt persze csak azért vetettem papírra, hogy megalapozzam a mai helyzettel való összevetést. Ehhez természetesen nem végeztem reprezentatív felmérést, mindössze szélesebb családi, baráti köröm érintettjei között tudakolózom meglehetős rendszerességgel. Most ennek egy kis szeletéről adok számot.
Az említettek kivétel nélkül fővárosi gimnáziumok 16-17 éves diákjai, akik szeretnének tovább tanulni. Egyöntetűen átlagosan a 8-15 órás napszakot jelölik meg, amikor a kötelező elfoglaltságok zajlanak. De adjuk hozzá ehhez a közlekedés 1,5-2 óráját, és látjuk, hogy majdnem négy óra van, és jó néhányuk még nem is evett rendesen. (Az úgynevezett tízórai vagy a büféből fogyasztott étel-ital nemcsak drága, hanem többnyire egészségtelen pótcselekvés is, a menzasor kivárása pedig időt rabló luxus.) Ezután jönnek a húzós díjú különórák, amelyek nélkül nehéz bejutni a vágyott egyetem vágyott karára. Az ismét elkerülhetetlen közlekedést is hozzáadva, már kora este van, és még nem készültek másnapra, ami testvérek között is legalább két órát igényel. Ez sem úszható meg, mert hiábavalóvá válnának a drága különfoglalkozások, ha gyenge lesz a bizonyítvány.
Meglepő, hogy ha korábban jártak is edzésre, különféle – kivétel nélkül több ezres havi tagdíjfizetés ellenében igénybe vehető - testedző foglalkozásokra, ebben a korban már csak kevesen sportolnak rendszeresen? Megindulnak a fizikai passzivitás, az elhízás és az ebből fakadó következmények útján. Megismétlem: koraeste, 6-7 óra között érnek végre haza, még nem tanultak másnapra, nem találkoztak barátokkal, barátnőkkel, nem bíbelődtek esetleges hobbijukkal, nem olvastak, halvány gőzük sincs, mi történt aznap a nagyvilágban.
Miként jön ide a testnevelés? Időnyerési praktikaként. A nagy garral meghirdetett minden napos, majd heti ötórássá szelídült testnevelési foglalkozásokból akár kettő is megúszható, ha papírt visznek arról, hogy sportegyesületben vagy egyéb módon testedzenek. Arról most ne beszéljünk, hogy egy ilyen igazolás mennyire fedi a valóságot, mekkora időszakra ad mentességet, kik, miként, milyen rendszerességgel ellenőrzik hitelességét. Nagy ötletnek tartják felvetésemet, hogy ilyen alapon lenne még más lehetőség is. Talán az énekóra is kiiktatható lenne, ha szereznének aláírást egy templomi kórus karnagyától. A rajz nemkülönben kiváltható, csak találni kell egy művelődési házat, ahol rajzszakkör működik. (Azzal a tétova javaslattal már én sem értettem egyet, hogy a történelem óra is hasonló sorsra juttatható, hiszen történelmi időszakban élünk. Ha nem is mindenütt, de Magyarországon mindenképpen...)
De vissza a testneveléshez! Miféle mozgást takar az iskolai penzum? Az egyik gimnáziumban például kedden nyolctól kilencig, majd délután kettőtől négyig lenyomnak három testnevelési órát ugyanannak az osztálynak. Csak így tudják megoldani ugyanis a heti ötöt. Mármint azoknak, akik olyan balfácánok, hogy nincs papírjuk. Egy patinás belvárosi intézményben az egyik testnevelési órára nem kell átöltözni, mert mozgásmentesen zajlik le. A foglalkozást a testkultúráról szóló kiselőadásokkal, videók megtekintésével, beszélgetéssel tudják le.
Miért? Mert az egyetlen korszerűtlen tornatermük és szűk iskolaudvaruk nem elég ahhoz, hogy minden osztály számára valóságos testnevelési órát tartsanak. Előbb-utóbb persze megszólal majd egy illetékes, hogy nemcsak a mindennapos, illetve a heti öt testnevelési órát vezették be, hanem egyéb eredményekkel is büszkélkedhetünk. Például már nem pusztán a Testnevelési Főiskolán van testnevelés-elmélet, hanem a gimnáziumokban sincs akadálya az elméleti testnevelésnek.
Befejezésül még egy ötlet. Lehetővé kellene tenni, hogy NB I-es bajnoki mérkőzések látogatása is egyenértékű legyen a testnevelési órával. Sok legyet lehetne ütni egyetlen csapásra…