Ha az emberi sorsok, döntések bonyolultságáról és kiszámíthatatlanságáról, esetleg a rendszerváltás következményeiről vagy az újkapitalizmus „társadalmi költségeiről” akarunk valami olyasmit megtudni, amit évtizedeken át el kívánt takarni előlünk a politikai osztály, akkor beszélgessünk egy hajléktalan honfitársunkkal.
Már amennyiben lesz még benne annyi bizalom, hogy szóba áll velünk, hogy nem azt gondolja a „jól öltözöttről”, hogy az a regulázás szándékával közeledik felé. Ez a privilégium azonban a munkájukat megalázóan kevés bérért végző szociális munkásokon kívül egyre kevesebbeknek jár, és ezért minden felelősséget a politikai döntéshozók és mi viselünk.
Gurály Zoltán, a Menhely Alapítvány módszertani munkatársa az Abcúgon hétfőn megjelent interjújában a következőképpen fogalmaz: „Van egy furcsaság, két éve készítettünk egy reprezentatív adatfelvételt a lakosság körében, amiből az derült ki, hogy a megkérdezettek döntő többsége inkább segítené a hajléktalanokat, mint büntetné. Miközben a többség azt is gondolja, hogy a hajléktalanokkal szemben a kényszerítés is megengedhető, hogy eltűnjenek az utcáról.”
Ez kétségkívül ellentmondás, amelynek feloldásában most az Orbán-kormány segédkezik. És van is bennem egy félelem, hogy a hétfőn életbe lépett, az utcai hajléktalanságot betiltó jogszabállyal egy idő után a magyar társadalom jelentős része azonosulni fog: „persze, ez így nem megoldás, de az sem volt az, ami eddig az utcán volt”. Ha ez a(z ismert) közvélekedés egyre erősebbnek bizonyul, úgy a kormány elérte célját: a választók egy része honorálja a kezdeményezést, közvetve pedig csökken egy újabb társadalmi csoport problémáival való azonosulás mértéke, sértve ezzel a társadalom szolidaritási hálóját.
A hajléktalanságra vonatkozó dehumanizáló diskurzus kialakulása és érvényesülése nem magyarországi sajátosság, és az államról való gondolkodásban évtizedekkel ezelőtt bekövetkezett általános paradigmaváltás eredménye is. A jóléti állam társadalompolitikájának felfüggesztésével a társadalmi egyenlőtlenség és a kirekesztés problémáit is egy egészen eltérő szempontrendszer mentén ítéljük meg: míg korábban a büntetőpolitikát szociálpolitikai megfontolások határozták meg, addig napjaink magyarországi gyakorlatában – már ami a hajléktalanságra vonatkozik – a büntetőpolitika a szociálpolitika keretei között értelmezendő.
Az új „szociálpolitika” büntetőcentrikus előretörése a következő racionalizálható alapra épült: „Az egyenlőtlenség növekedése egyébként mindenkiben növeli a félelmet, mert a »láthatóvá« vált szegénység felkelti a »veszélyes osztály« képzetét, amellyel szemben állami, hatósági védelemre számítanak. Másrészt a növekvő egyenlőtlenség egy egyre individualizálódóbb társadalomban új típusú integrációra ösztönöz. A politikusok mindebből tőkét kovácsolnak. A társadalmi konszenzust az egyre szélesedő állami kontrollban és a szigorúbb büntetésekben vélik megtalálni” (Gönczöl Katalin).
A szociális állam korábbi szerepéhez képest jelentéktelenné válásával, a gazdasági állam fokozatos háttérbe szorulásával tehát a büntető állam került előtérbe. Ennek következtében a „biztonság” tartalma is alapvetően változik meg: immáron nem egzisztenciális (szociális, jövedelembeli, oktatási, egészségügyi, stb.), hanem kizárólag fizikai értelemben került meghatározásra, mely egyben a közérdekű cselekvés prioritásává is vált. Míg a neokonzervatív fordulat előtt a börtön a társadalom védelmi mechanizmusinak részét képezte, addig az új „szociálpolitika" a „társadalom perifériájára kiterjesztett kontrollrendszer szerves részének” tekintette (Gönczöl Katalin).
Az 1970-es években mindinkább a neoliberális konszenzus létrejöttének irányába mutató folyamatok a tartós „államtalanítás” állapota következtében csak felerősödtek. A bérmunkaviszony bizonytalanná válása, a munkaszervezeti modellek átalakulása, a deregulált kapitalizmus és a modernitás szerkezetváltása még inkább felerősítették a szorongás tendenciáit. Az új individualizációs hullám egyszerre esély az egyén kiteljesedésére, másrészt szorongást kelt. A fenti korszakváltás és a késő modernitás teremtette bizonytalanságok – mint a gazdasági, szociális és kulturális elbizonytalanodás – összekeverednek a bűnözéstől való félelemmel, s így az állami büntetőpolitika erősítése napjaink egyik válasza is, afféle szorongásmenedzsment.
Az Orbán-kormány is ilyen módon „kezeli” az állampolgárok elvesztett mindennapi biztonságérzetét, illetve a szociálpolitikai védőháló hiányát. Ahogyan Gurály fogalmazott: „Az embereknek alapvetően a sikertelenség jut eszükbe egy hajléktalan láttán: valami nem sikerült az életében, ő is jobbat, mást akart. Tudják, ha valaki kifekszik az utcára, akkor ő már mindent feladott. Automatikusan magukra vetítik ezt a helyzetet, ez okozza igazából a stresszt bennük.”
Az Orbán-kormány ebben az értelemben ismeri az emberi lelket, de nem a lelkek megmentése, hanem szembeállítása a „szociálpolitikájának” ismérve. És innentől minden világos.