Életpályámat 1960-ban a Hadtörténeti Intézet, Hadtudományi Térképtárában kezdtem, polgári alkalmazott tudományos munkatársként. Az ELTE földrajz-térképész szakán szerzett friss diplomával ideálisnak látszó munkahely volt ez számomra: a budai vár Kapisztrán tér 2. szám alatti műemléképületben, épp a főbejárat feletti első emeleten, kimondhatatlanul sok katonai és polgári térkép között, atlaszok, domborművi falitérképek társaságában. Abban az időben kerültem ebbe az intézménybe, amikor több teherautónyi, régebbi időkből származó térkép érkezett ide archiválásra, tudományos feldolgozásra a Honvéd Térképészeti Intézetből. Ezek között éltünk, dolgoztunk naphosszat, kézbe véve, rendszerbe állítva mind egyes térképet, címfelvételezés, és leltári könyvbe való beírás céljából.
A térképek azonosításában legfontosabb adat a földrajzi helynév. A toponímia, vagyis a település- és egyéb földrajzi nevek (hegyek, dombságok, síkságok, folyók, patakok stb.) történelmi alakulásával foglalkozó tudomány. A toposzok térbeli elhelyezkedését szemlélve, a neveket többször leírva, s a pontosításokhoz szükséges helységnévtárakat gyakran lapozgatva nyilvánvalóan sok-sok helynév rögzült az agyunkban. Hat év után elhagytam ugyan a térképtárat, először az MTA Hivatalába, majd a kandidátusi fokozat megszerzését követően az MTA Földrajztudományi Kutatóintézetébe kerülve, már egészen más feladatokkal, tudományos témakörökkel kerültem szembe. Ennek ellenére a városokkal, falvakkal kapcsolatos topográfiai ismeretek – ha csak részben is – pályám végéig megmaradtak.
Már egyetemi hallgató koromban erős érzelmi szálak alakultak ki bennem a trianoni békediktátum előtti és utáni földrajzi nevek elemzéséhez, először Erdély, majd a ’70-es évektől a Felvidék vonatozásában. Igen tág ismeretségi körömben legfőképpen tanárok, kulturális munkások, falusi lelkészek voltak, s körükben hamar szóba kerültek a földrajzi nevek, a történelmi tankönyvek adatai, de legfőképpen a helynévanyagok 1920 utáni átalakulása. Az alábbiakban részletesen mindössze öt szlovákiai helység nevének kálváriáját mutatom be. Ezek kapcsán saját látásmódom és mások személyes tapasztalata, vagy épp egyesek bosszantó tájékozatlansága is szóba kerül.
Štúrovo kontra Párkány
Kedves sógorom, Bak Zoltán az újpesti Faipari Szakközépiskola elvégzését követően nyugdíjazásáig a dunakeszi Vagongyárban dolgozott, leghosszabb ideig az ottani fagépműhely vezetőjeként. Újságolta egyszer Zoli – van annak már 40 éve –, hogy a hétvégén vasúti találkozóra utaznak Štúrovóba. Hová? – kérdeztem vissza. Hát Štúrovóba! Vagy nem ismered, te, nagy földrajztudós ezt a városnevet? Naponta számtalanszor elhangzik, az újpesti állomáson éppen úgy, mint Dunakeszin, hogy személy- vagy gyorsvonat indul Štúrovóba, és azon át tovább.
A hetyke kioktatásra persze magam sem válaszolhattam túl udvariasan: Zolikám, és a hozzád hasonló vasutasok tudhatnák, ahová ti meg vagytok hívva, s ahol majd nyilván enni, inni, barátkozni mulatozni fogtok, a település nekünk, magyaroknak elsősorban Párkány! Legalábbis nekünk ez mindig is Párkány maradt, szemben az ősi Esztergommal, a Duna bal partján.
Mi az, hogy Párkány? – kérdezett vissza Zoli. Talán tükörfordítása Štúrovónak? Hát nem – válaszoltam. A város mostani hivatalos névadója egy szlovák személy, nevezetesen Štúr, az utána következő ovo pedig egy képző. Érted már? Nem egészen – mondta Zoli –, mert a főnökség csak štúrovói látogatásról értesített bennünket, de azért arról is, hogy ne féljen senki, mert odaát is magyarul beszélnek. De hát akkor mit tett az a nagy Štúr vagy Štúrovo, már nem is tudom melyik szó illik ide – gondolkodott el Zoli –, hogy a magyarok Párkány város nevét lecserélték Štúrovora?
Jaj, Zolikám! Hát észre kellene vennetek nektek, vasutasoknak és vasúti vagonkészítőknek, -javítóknak, hogy nem messze Dunakeszitől, a határ túloldalán egészen Pozsonyig, az odavezető vasútvonal mentén, szinte mindenütt magyarok élnek többségben. Az érintett települések mindegyike a történelmi Magyarország helynévanyagának integráns része. Ezek a nevek több száz éve léteznek. A szlovák változatok csak néhány évtizede, minden hagyomány nélkül. S az, hogy a hangszóró a közbülső állomások magyar nevét soha nem közli, csak a szlovákot, hidd el, botrány. Hogy miért? Mert így szól a törvény! Ami pedig a névadó Ľudovít Štúr lelkész urat illeti, hát ő éppen a mi Kossuth Lajosunk kortársa volt, de az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején éppen a másik oldalon állt. Mégis ő a város névadója, pedig lehet, hogy a tiszteletes úr életben nem járt errefelé. De hát így szól a törvény: Szlovákiában a történelmi, mondabeli, irodalmi stb. hírességek nevét hordozó város- vagy községnevek egyedüli hivatalos formája a szlovák. A magyar változat legfeljebb a mindennapos érintkezésben lehetséges.
A következő héten aztán kérdeztem Zoli sógoromat, hogy na, milyen volt odaát? Hát frankó – így mondta Zoli – söröztünk, kvaterkáztunk, jókat nótáztunk magyarul, és a főnökök is egymás közt magyarul beszéltek, de azt azért furcsállottam, hogy vendéglátóink a Párkány városnév kiejtésétől tartózkodtak. Érteni értették, javaslatodra én is így mondtam, de ők szemérmesen hallgattak, beszéd közben nem vették szájukra Štúrovo helyett a Párkányt. Egyébként más dolgokban őszinte volt a diskurzus, akár munkáról, fizetésről, családról, életmódról volt szó.
Zolival ez a tanulságos affér régen történt, az utóbbi években a görcsök valamelyest oldódtak. Már nem javítják ki az embert, ha Párkányt mond, vagy ha családostul a szép párkányi strandon töltjük az időt, a hangosbemondón is magyarul szólnak, s mindenütt kiszolgálnak bennünket, akár forint ellenében is. Tehát érzékelhetően javulófélben vannak a magyar–szlovák viszonyok, s talán a politikai kapcsolatok is változnak, a visegrádiak közötti szolidaritás miatt. Úgy érzékeljük, a két nép, vagyis a szlovák és a magyar között a megbékélés szálai rajzolódnak ki, és talán a települések körüli sok évtizedes makacsság is oldódni fog, mindkét fél számára elfogadható megoldásokkal, s ebbe remélhetőleg beletartozhat, hogy a dél-szlovákiai magyarok által (is) lakott települések vasútállomásaira kiírják a szlovák mellé a magyar megfelelőt. Jóleső érzés azt is tapasztalni, hogy Párkányról és vidékéről – főleg nagy ünnepek idején – újra átjönnek a kurta szoknyás asszonyok és lányok Esztergomba, a nagymisére, és az azt követő mulatságokra, ahogy mi is szívesen átmegyünk a Mária Valéria hídon – romos voltában évtizedeken át a csehszlovák-magyar barátság hídjának neveztük – naponta akár többször is. Mert lehet, s nincs semmi akadály.
Gabčíkovo „kontra” Bős
A Gabčíkovo–Nagymarosi Vízlépcsőrendszer (GNV) környezeti hatásaival kapcsolatos tudományos és társadalmi viták Magyarországon a 80-as évek elején erősödtek fel. Az olykor szenvedélyes polémiákat sem nélkülöző diskurzus több körülményből fakadt. Először is abból, hogy a komplex energetikai, hajózási, és árvízbiztonsági célokat szolgáló vízlépcsőrendszer megvalósítására irányuló magyar–csehszlovák „Közös egyezményes terv” (1977) csak a GNV közvetlen kárelhárítási feladataival foglalkozott (a szerződő felek sajátjaként), de a műtárgyrendszer várható környezeti hatásaival csak a problémafelvetés szintjén. Ezt érzékelve kérte fel a parlament környezetvédelmi bizottsága az Akadémiát – mint az ügyben közvetlenül nem érintett tudományos szervezetet – hogy az illetékes szervek bevonásával készítsen a GNV-ről egy hatástanulmányt.
Pál Lénárt akadémikus, az MTA főtitkára 1982 őszén azzal hívott össze egy szűk körű megbeszélést (Láng István főtitkár-helyettes, illetve Tóth Miklós bányamérnök és személyem részvételével), hogy az akadémiai vizsgálat célját, módszerét körvonalazzuk, és tegyünk javaslatot a szoros határidőhöz kötött (1983. április) feladatban résztvevő tudományos és gyakorlati szervek körére. Ezt a felelősségteljes munkát a pontos címadással lehetett kezdeni, voltaképpen ez is az indító értekezlet célja volt. Többórás vita, egyeztetés végén a Gabčíkovo–Nagymarosi Vízlépcsőrendszer adott műszaki megvalósítása esetén várható környezeti hatások előrejelzése címben állapodtunk meg. Ezt követően Pál Lénárt főtitkár megkérdezte, van-e ezek után valakinek bármi kérdése, megjegyzése. Szót kértem, két „apró” kérdés figyelembevételére. Az első, hogy a Nagymarosi szó végéről hagyjuk el az „i” betűt, mert például a Budapest–Bécs–München gyorsvonat esetében sem írunk ilyet. A felvetést mindenki helyeselte. Ezután hozakodtam elő a másodikkal, nevezetesen, hogy a Gabčíkovo után tegyük zárójelbe a Bős település nevet. Ez már kis polémiát váltott ki, nevezetesen: „Mi az, hogy Bős?” Ez tisztázódott, majd az is, hogy a vízlépcső legfontosabb műtárgyát, a gátat a vízerőteleppel ez a település fogadja be, s a falu lakosságának döntő része magyar. Továbbra is kérdéses volt Bős zárójeles szerepeltetése, mert mint mondták, a Lázár György magyar és Lubomír Štrougal csehszlovák miniszterelnök által aláírt alapdokumentumban nem szerepel a Bős név.
Tehát döntés előtt meg kell kérdezni Straub F. Brunó akadémikust, a kormány Környezetvédelmi Bizottságának elnökét, hogy mi a véleménye. Szerencsére a javaslat meghallgatásra, elfogadásra talált, így a munkálatok végéig Gabčíkovo (Bős) –Nagymaros Vízlépcsőrendszert írtunk. A viták során pedig egyre inkább felváltotta Bős Gabčíkovót. S hogy mindenki tájékozott legyen az érintett határterület földrajzi neveiben, szerkesztettem közhasználatra egy térképvázlatot. 1990-től publikációimban már olyan térképvázlatot szerepeltettem, amelyikben csak a magyar táj-, folyó- és településnevek vannak feltüntetve.
Ami a Gabčíkovo településnevet illeti, arra külön búvárkodás nélkül Mészáros Péter újságíró a szél-járás folyóirat 2016. első számában közzétett „Régi-új város a tündérkertben (Bős)” című írása adott teljes választ. A lényeget sommázva: Bős dokumentált eredete a XIII. századig vezethető vissza, a Gabčíkovo név viszont 1948-ig. Jozef Gabčík, a náci protektor Reinhard Heydrich meggyilkolása által csehszlovák nemzeti hőssé vált, és ekkor „váltotta le” a hatalom Bőst Gabčíkovóra.
(Az írást következő számunkban folytatjuk)
(A cikk megírásában közreműködött: Tóbiás Ilona és Tóbiás András)
