Dolgozóként a legjobban a nyugdíjas évektől félünk. Pontosabban attól, hogy a nyugdíjunk nem lesz elég a nélkülözés elkerülésére. Közben egyre többen legyintenek a fiatalok közül arra, hogy mit várnak a nyugdíjas évektől. Sokszor lehet hallani, hogy úgysem lesz nyugdíja azoknak, akik most lépnek be a munkaerőpiacra. De vajon ezek a félelmek ténylegesen megkérdőjelezhetetlen igazságok? Egyáltalán érdemes-e arról beszélni, hogy fenntartható-e a nyugdíjrendszer?
A nyugdíj a munkával töltött aktív évek után – bizonyos feltételek teljesülése esetén – járó állami juttatás. A társadalmi funkció felől közelítve úgy lehetne meghatározni, hogy olyan juttatás, amely azokra az évekre jár, amikor egészségi állapota és kora miatt az ember nem tud oly mértékben munkát vállalni, és ezzel pénzt keresni, mint azt korábban megtehette. Ez egy általános definíció, de minden további pontosítása felszínre hozza a társadalmi értékvitákat.
KI fogja ezt fizetni?
A nyugdíjrendszer igazságossága kontra fenntarthatósága kérdésében fogjunk egy elvi megközelítési módot: nézzük a nyugdíjrendszert holisztikus megközelítésben. Azaz a kisnyugdíjak problémáját ne azzal akarjuk megoldani, hogy ezt most ne vizsgáljuk, mert ez szociális kérdés. Igenis tekintsük a havi százezer forint alatti nyugdíjasok helyzetét olyan problémának, amelyet a társadalomnak belátható időn belül meg kell oldania.
Amennyiben holisztikusan nézzük az idősek társadalmi helyzetét, akkor az első felvetés az lesz, hogy de ki fogja ezt kifizetni? Szerintünk ez nem finanszírozási, vagy másképpen fenntarthatósági kérdés. A pénzügyi szempontú megközelítési módnak ugyanis az az alapja, hogy a nyugdíjrendszer bevételei és kiadásai fedezzék egymást. A bevételi oldalnak azokat az állami elvonásokat kell tekinteni, melyek után növekszik a nyugdíjjal kapcsolatos jogszerző időnk. Ilyenkor jön az az érvelés, hogy mivel növekszik az eltartottak száma, ezért csökkennek majd a nyugdíjak.
Az állítás úgy igaz, hogy öregszik a társadalom, és a mai tudásunk szerinti aktív korosztály aránya csökken a nyugdíjaskorú lakossághoz képest. Ebből persze nem következik, hogy csökkennie kellene a nyugdíjaknak, vagy ne lehetne megoldani a kisnyugdíjasok helyzetét.
Már csak azért sem, mert jelenleg sem annyit oszt fel a rendszer a nyugdíjasok között, mint amennyit beszed, hanem kevesebbet. 2010 és 2017 között négy olyan év volt, amikor hiánnyal zárt a Nyugdíjbiztosítási Alap, azaz a bevételei kisebbek voltak, mint a kiadásai. Ugyanakkor négy alkalommal pedig többlettel zárt. Nemcsak az történt, hogy több pénz folyt be, mint amennyit ki kellett fizetni, hanem még jutott a költségvetés megtámogatására is. Azaz a felosztó-kirovó rendszer valójában úgy működött, hogy a vizsgált nyolc évben majdnem 400 milliárd forinttal több nyugdíjjárulék került befizetésre, mint amennyi nyugdíjat folyósítottak. A többlet természetesen nem egy trezorban pihen, hanem más költségvetési sorokra csoportosították át. Magyarán belekerült a „Nagy Közösbe”.
Nem a kisnyugdíjasok felelősek
Mi következik ebből? Ahogy látjuk ma a dolgozói nyugdíj címén sok mindent finanszíroznak. Ez fordítva is igaz lehet. Azaz miért fogadjuk el tényként, hogy csak a munkabérek után fizetett pénzekből lehet a nyugdíjakat finanszírozni? Ez egyáltalán nincsen így. Ezért arról beszélni, hogy a jelenlegi paraméterek alapján - ilyen a korhatár, az induló nyugdíjak aránya, a munkabérekből levont járulékok mértéke - fenntartható-e a nyugdíjrendszer, nem bír sok relevanciával. Pontosabban eggyel igen. Azt lehet mondani a mai dolgozóknak, főleg a fiataloknak, ha nem vásároltok a mostani állami befizetéseitek mellé valamilyen pénzpiaci terméket, akkor éhen haltok nyugdíjas éveitekben. Az öngondoskodás természetesen nem káros, de ezt azon az áron erősíteni, hogy közben a társadalmi szolidaritást szétverjük, roppant felelőtlenség.
Az állami szerepvállalás következtében a nagyon alacsony nyugdíjak problémája álláspontunk szerint alapvetően nem a fenntarthatósági elvek mentén kezelhetőek. Helyette vegyünk egy másik elvet, a társadalmi igazságosságot. Ehhez egy dolgot el kell fogadnunk, és ez a kiszolgáltatottsággal kapcsolatos kérdés. A munka világában gyakran beszélünk arról, hogy kizsákmányolás, kiszolgáltatottság van. A munkáltató, az egyén munkaerőpiaci lehetőségein keresztül rendkívül jó tárgyalási pozíciókat tud kialakítani a munkavállalóval szemben. Mégis az aktív dolgozó is jobb pozícióban van annál, mint akinek már esélye sincsen arra, hogy változtasson élethelyzetén. Ha dolgozunk, és rosszul keresünk, legalább megvan az esélyünk, hogy új szakmát tanuljunk, új munkahelyre menjünk. A munkával töltött évek után erre már nincsen lehetőségünk. Kiegészíthetjük a nyugellátást, de ha a családi helyzetünk, az egészségünk nem engedi, akkor nincsen más, csak a nyugdíj. A nyugdíjas létben az a sajátos, hogy egyszerre védettséget jelent, hiszen nem lehet elbocsátani onnan az illetőt, de egyben korlátokat is jelent, hiszen a nyugdíjassá válás pillanata kijelöli az anyagi határokat. Ebből szokás olyan következtetést levonni, hogy aki keveset keresett, keveset dolgozott, az így járt. De nézzünk rá holisztikusan a problémára.
Miért alacsony tömegeknek a nyugdíja Magyarországon? Mert az alacsony bérstruktúra miatt az emberek sokasága keveset keresett aktív korában. Ez a gazdasági szerkezetből és a nemzetgazdaság állapotából fakadó következmény, amely nem az egyén döntése volt, belecsöppent, de a kárát kénytelen elviselni.
Persze az alacsony átlagos bérszínvonal mellett is lehet jól keresni, majd magas nyugdíjat kapni. Ez igaz, de azt is tudjuk, hogy a magyar társadalom az Európai Unióban az egyik legkevésbé mobilis. Azaz a születéskori társadalmi helyzet végigkísér, és nagyon nehéz kitörni. Ezt alátámasztja az oktatási rendszer, az egyre inkább fizetős egészségügyi ellátás is. Azaz a kisnyugdíjasokra nem lehet azt mondani, hogy az alacsony nyugdíjuk miatt ők a felelősek, valójában ők ennek elszenvedői.
Ezért gondoljuk azt, hogy a társadalmi szolidaritásnak ki kell terjednie egy időskori létminimumra. Az államnak az összes bevételeit nézve finanszírozást kell találnia arra, hogy a munka világából kikerültek számára perspektívát adjon. Ezzel a mai pályakezdő fiatalok is megértenék, hogy a szolidaritás majd az ő idős korukra is kiterjedhet.
Társadalmi akarat kérdése
Mit jelent az időskori létminimum? Ebben a kérdésben egy dolgot mindenképp célszerű mérlegelni: mit bír el a társadalmi szolidaritás? Persze nem pénzügyi, hanem értékalapon. Azaz nyugdíjminimumról, vagy alapnyugdíjról kell-e, és lehet-e beszélni. A kettő között van egy nagyon fontos különbség. A nyugdíjminimum kötődik ahhoz, hogy az érintett mennyit dolgozott, az alapnyugdíj ettől független.
A mai nyugdíjrendszer azt ismeri el, hogy aki legalább 20 évet dolgozott (pontosabban ennyi szolgálati időt szedett össze) annak a nyugdíja nem lehet kevesebb, mint 28 500 forint. Azt is tudjuk, hogy 2017-ben a nyugdíjasok létminimuma 81 ezer forint körül volt. A nyugdíjas létminimum és a nyugdíjminimum között nagyon sok nyugdíjas van. És ami szomorúbb, hogy van 155 ezer olyan ember, aki az élettársával, házastársával együtt sem éri el a háztartási szinten számított nyugdíjas létminimumot.
A társadalmi szolidaritást vallók számára egyértelmű, hogy nem büntethető valaki azért, amiről nem tehet. Tény, hogy társadalmi létünket meghatározza születéskori társadalmi státuszunk. Ez kihatással van oktatásunkra, szocializációnkra, társadalmi kapcsolatainkra, munkahelyünkre, egészségünkre, nyugdíjunkra. Ezért számunkra nem kérdés, hogy a nehéz helyzetben lévő nyugdíjasok helyzetén változtatni szükséges, a minimál-nyugdíjakat számottevően emelni kell.
A társadalmi elfogadtathatóság megköveteli a fokozatosság elvét, de lépni kell a társadalmi igazságosság jegyében. És a vita nem kezdődhet úgy, hogy erre a jelenlegi nyugdíjrendszerben nincsen megoldás. A nyugdíjrendszer bevételeit minden évben a költségvetés készítése során határozzák meg. A nyugellátás önálló rendszerként nem értelmezhető, hiszen a központi költségvetés tervezésének a függvénye, nem önmagában álló dolog. Ebből következően a fenntarthatóság is fikció, csak költségvetés-politikai kérdés. Innen eljutottunk oda, hogy a kisnyugdíjak megszüntetése is társadalmi akarat kérdése, nem valamilyen elvont nyugdíjrendszerből származó elvi következtetés.
