Különös lélek száll fel a buszra a szomszéd faluban. Kifakult szalmakalapot visel, sárga-zöld brazil focidrukker műselyem pólót, rövid nadrágja a térd felett pár centivel lötyög. Nyakába akasztva barna műbőrtáska, amiből egy szorosan csőbe tekert újság utolsó pár centije kandikál ki. Csak néhány betűvéget látok, de nekem elég ez is a felismeréshez: a kék nyomatos fejléc örökre beivódott a retinámba, kitörölhetetlenül.
A színháznál szállunk ki mindketten, már a városban. Október közepe van, de úgy harap a nap, hogy sugarai szinte egyenesen vezetnek el a legendás fagyizóhoz. Nagy esemény volt, amikor falusi gyerekként először elhoztak ide, anyám úgy mondta ki, hogy „megyünk a Sárvárihoz”, mintha legalábbis bebocsáttatást nyertünk volna valamely fennkölt párizsi divatszalonba. Kollégistaként aztán a tőszomszédságában laktam, így még a délutáni kimenő-idő lejárta előtt is le lehetett huppanni a padra, s elnyalni egy fél gombócot, mert idelátszott, amikor a pedellus komótosan kinyitotta a nagykaput, s hosszan ácsorgott ott, esélyt adva a lihegve elkésőknek. Főiskolásként is erre vezetett el az utam, reggelenként kávéval és frissen sütött brióssal indítva a napot. Akkoriban csak öt-hatféle fagyi volt, puncs, eper, vanília, csokoládé, kókusz és citrom, most kétszer ennyi illegeti magát a láthatóvá tett tartályokban. Bonyolultabb nevek, rafináltabb ízek.
Egy fehér-csokis, meggyes gombóccal ülök le a padra, szemben, a falra felfutó indák alatt fiú fotóz egy miniruhás lányt, a mellettem lévő padon epres macaronba harap egy középkorú asszony.
Buszos útitársamat a másik oldalon pillantom meg. Egy üres parkolóhely mellett áll, kezében a csőre tekert újság, s miként egy elvarázsolt, balettozó rendőr, úgy forgatja karját az arra haladó autók felé, felkínálva a placcot. Most ismerem meg, kicsit megöregedett. Írtam róla nyolc éve, abban az újságban, amit most összetekerve irányjelzőként használ. Hányatott sorsú, szegény családba érkezett, állami gondozásba került, apját, anyját sosem látta. A jászsági tanyavilágban nőtt fel, nevelőanyja disznókkal foglalkozott, feketevágásból meg zugpálinkafőzésből boldogultak. Kőművestanulónak adták, egy ideig dolgozott is az építőiparban, de aztán sorra szűntek meg a munkahelyei, ő pedig az utcára került. Pici rokkantsági ellátásból él - tönkrementek az ízületei -, naponta főz otthon, s az autók parkolóba irányítása immár a fő foglalkozásának tekinthető, az így kapott jattból tudja fenntartani magát. Kint van télen, nyáron, reggel komótosan bebuszozik, délután vissza.
Segélyszervezetek adományaiból öltözködik, gondolom, ezt a most rajta lévő focisat is onnan válogatta. Nyolc éve arról beszélt, hogy hamarosan nyugdíjas lesz, s akkor talán visszaköltözik Jászszentandrásra, ahol gyerekeskedett, s újra állatokkal foglakozik, bocik fejét simogatja, és körömvirágkenőccsel kenegeti széltől, esőtől cserzett ujjait. De az álmok visszahulltak a felfestett üres parkolóhelyek apró betonrögeire.