Naná, hogy a legendás kaposvári Marat halálából. Amelynek felújított bemutatójából már Kiss István, a Csiky Gergely Színház kellékese is markánsan kivette a részét. Ahogyan azóta a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek legendás teátrumának szinte minden darabjából. Dolgozott a Kaposvár Jelenség korszakos művészeivel, Ascher Tamással, Babarczy Lászlóval, Ács Jánossal, Gothár Péterrel, Mohácsi Jánossal, Eörsi Istvánnal, Bezerédi Zoltánnal, Csákányi Eszterrel, Pogány Judittal, Koltai Róberttel, Helyey Lászlóval, Jordán Tamással, Lázár Katival, Kulka Jánossal, Lukáts Andorral, Molnár Piroskával, Znamenák Istvánnal – s a sort oldal-hosszan lehetne folytatni –, megélt velük számtalan bemutatót, sikert, botrányt, keservet, fáradtságot, veszekedést és örömöt – s nemrégiben úgy döntött, megmutatja, milyen is volt a hazai színháztörténetben külön fejezetet érdemlő kaposvári színház a kulisszák mögül-fölül, a kelléktárból nézve.
Így aztán Csütörtököt mondott, elébb augusztusban Balatonföldváron a KultKikötőben, majd az évad kezdete után szűkebb pátriájában, Kaposváron is. Ahol néhány korabeli előadás-felvétel, fotó, no és természetesen kellék segítségével – sőt: közreműködésével –, a naplójára alapozva – az irományt gondosan át- és megfésülve – előadott egy… Műfajilag nehéz lenne meghatározni, mit is. Mert a bő órányi, ráérős, laza, személyekkel, történetekkel, ikonikus tárgyakkal megtűzdelt produkció messze nem szorítható be konkrét meghatározások közé. Leginkább kor- és (színház)kórtörténeti dokumentum, legendárium, a mából nézve afféle mese a messze nem elfecsérelt ifjúságról. Melyből egyrészt kiderül, egy kellékest nem lehet – szabad – szigorúan a kelléktárba szorítani, s hogy a talentum nem feltétlenül kér felsőfokú képzettséget, csak jelzőket, másfelől, hogy a színházra még igazabb a mondás, mint a virslire: aki szereti, ne nézze meg, hogyan készül…
Inkább „a” Kisspistit.
Aki lemásolhatatlan stílusban és kedéllyel vezette végig a nézőt a mögötte – és a Csiky mögött – álló évtizedeken, az abaligeti gyerekkorról, a pécsi gimnáziumi éveken át a színművészetis, majd Csiky-csoportos színészes felvételiig. Ahol keringő közben Csákányi Eszter lábára lépve hamar kiderült – „kis lépés az emberiségnek, nagy visszalépés nekem” –, csak a kelléktárban akad majd hely a számára, pedig a szavalás után még elégedett volt vele a nyolc későbbi Kossuth-díjast felvonultató bizottság – s a fejen állva előadott Nagy László-vers – Adjon az Isten – után ebben senki sem kételkedett.
Inkább mindenki röhögött. Önfeledten, időnként elérzékenyülve, például amikor a rendszer által politikai okokból vidékre száműzött, s diplomásként csak állatápolóként alkalmazott apa halálát mesélte, persze aztán azonnal érkezett egy történet valamelyik színészóriásról, feloldva a közzétett személyes tragédiát. S lehullott a lepel Pogányról, Koltairól, Mohácsiról, Babarczyról és a többiekről, kedves-ironikusan kiderül, a legnagyobb művész is gyarló, sőt, akadnak pillanatok, amikor annál is gyarlóbbak. Mert mindegyiknek megvan a maga bogara, stichje, nemritkán keresztje – olyan is akadt, aki „elismerte, mindent ivott már, ami sűrűbb a ködnél és folyékonyabb az aszfaltnál”… Ám mindezt a lakásban, a büfében, az öltözőben hagyták, amikor felmentek a színpadra, hogy estéről-estére lenyűgözzék a nézőtéren ülőket. És persze Kisspistit, aki figyelt, néhanapján jegyzetelt, hogy most emlékezni tudjon. Ha csak egyetlen, bő óra erejéig is, de közönsége legalább végigszlalomozhatott vele egy legendás korszakon – ahol a jobban sikerült produkciókból tévéfilm készült, mert akkoriban „sportot űztek a kultúrából”… −, s a mesés est hogyan is érhetett volna másképp véget, mint egy legendás képpel és dallammal: Marat, mit ér? A sok tűz és láz. Marat, most kell. Kell egy új változás. Nézz ránk, Marat! Nézd a sok rongyost! Kezdjük a forradalmat, most!
