Vallásos nagymama mellett nőttem fel, hatodik osztályos koromig soha nem aludtam el ima nélkül, és enni sem fogtam hozzá, míg el nem mormoltam az „aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott”-at.
Egyik nap azonban egy világ omlott össze bennem. Kedvenc történelemórámon ugyanis a gyerekek keresztes hadjárata volt a tananyag, és 12 éves hívőként arra a fájdalmas következtetésre jutottam, hogy a Jóisten nem is annyira jó, ha ezt engedte megtörténni. Nagymamám arra intett, hogy ne tévesszem össze a hitet az egyházzal, de még sok történelmet kellett tanulnom ahhoz, hogy újra imádkozni tudjak, és ne a keresztény vallás, hanem a keresztény egyház, pontosabban annak vezetői számlájára tudjam írni a sok szörnyűséget, amelyet mind a hit nevében követtek el.
Valami hasonlót érzek manapság is, amikor az európai keresztény civilizáció védelmében, magukat kereszténynek valló politikusok tagadják meg a rászorulóktól a menedéket, a túlélésükhöz szükséges vizet és kenyeret, küldik vissza a Földközi-tenger hullámai közé vergődni a hajójukat.
A „keresztény gyökereitől távolodó” Nyugat-Európa keresztényebbnek bizonyul, mint a katolikus Olaszország vagy Lengyelország jelenlegi vezetői, a mélyen ortodox Románia vagy a kereszténység zászlaját kirakatba állító, egykoron igencsak egyházellenesnek mutatkozó magyar miniszterelnök. A kereszténység a cselekvő szeretet hite, nem pedig a bajbajutottaktól való segítség megtagadásáé. Én legalábbis mindeddig így tudtam.
De az Orbán-Kaczynski-Salvini nevével fémjelzett keresztény harcos politikuscsapat a mi nevükben tagadja meg a segítséget a rászorulóktól, legkeresztényibb megoldásuk az unió által fizetett menekülttáborok kialakítása az észak-afrikai országokban, amire egyelőre még nem találtak „vevőt”. Decemberben kerül szavazásra az ENSZ migrációs egyezménye, amelyet magyar mintára immár Lengyelország is elutasít. Morawiecki szavazata legyen a lengyelek dolga, de Orbán Viktornak még megüzenhetjük: Not in my name! Nem az én nevemben!