– Franz Murer háborús bűnös volt. A szovjet katonai bíróság mégis csak huszonöt év kényszermunkára ítélte, öt év után szabadulhatott Szibériából. Hogyan volt ez lehetséges?
– 1948 és 1950 között volt egy moratórium, amikor a szovjet bíróságok nem hoztak halálos ítéleteket, illetve az ilyen ítéleteket nem hajtották végre. Franz Murernek szerencséje volt, hogy ebben az időszakban ítélték el szovjet állampolgárok meggyilkolásáért. Ausztriában az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején folytak perek a náci háborús bűnösök ellen, több halálos ítélettel végződött. Murer ekkor épp szovjet fogolytáborban volt. 1955-ben, Ausztria semlegessé válása után térhetett vissza Ausztriába. Az osztrák közhangulat akkor már mindenkit áldozatnak tartott, mondván, Ausztria a náci agresszió első áldozata, és ebben a légkörben a nácik alámerültek. 1963-ban, amikor Murert perbe fogták Grazban, az esküdteket ez a hangulat nagyban befolyásolta.
– Mindenki áldozat, miközben a náci agresszió valódi elszenvedőire már-már „bosszúszomjas tettesekként” tekintenek: Christian Frosch filmje ezt is felveti.
– A valódi tettesek már a háború után igyekeztek magukat áldozatként beállítani. Több nagy per lezárult, a társadalom megfáradt, kezdett belenyugodni abba a tudatba, hogy mindenki áldozat. Vannak még nagy halak, nagy bűnösök, akiket felelősségre kell vonni: Simon Wiesenthal igyekezett felrázni az osztrák társadalmat, de az még nem volt érett a múlttal való szembenézésre. A nácik felkutatását egyfajta összeesküvésnek is kezdték tekinteni sokan, ez is szomorú szerepet játszott Murer felmentésében. Tisztán emlékszem: az ítélet után három évvel Wiesenthal előadást tartott Grazban egy művészeti központban, amelyet polgáriak, baloldaliak, progresszívek, nagyon sokféle ember meghallgatott. Még iskolás voltam, meglehetősen naivan megkérdeztem az édesapámat: a hallgatóság soraiban kik a bőrnadrágos emberek, miért nem öltöznek szokásosan? Ők a nácik – mondta. Természetesen az előadás végén nekiestek Wiesenthalnak, aki nagyon nyugodtan reagált. Végül néhányan elkísértük egy kávéházba: Wiesenthal zokogott amiatt, hogy a háború után húsz évvel a nácik nyilvánosan felléphetnek. Gyerekként sokkoltak a könnyei: a szememben egy nagy hős volt, aki túlélt üldöztetést, koncentrációs tábort. De aznap megláttam a jelenben élő múltat: a nemzetiszocialista hálózat működését Ausztriában. Igaz, az egykori nácik sokszor nem személyesen, inkább a fiatalokat maguk elé tolva próbáltak a közéletben szerepet vállalni. De volt, hogy személyesen is. Wiesenthal, aki hívő zsidó és cionista volt, hitt abban, hogy a múlt feldolgozása megkerülhetetlen, ez pedig elfogathatatlan. Az SPÖ egykori elnöke, majd Ausztria szövetségi kancellárja, Bruno Kreisky viszont komoly gondban volt a saját zsidó identitásával, és inkább eltakart volna a múltat: első kormányában három egykori NSDAP-tag kerülhetett be. Ausztria mint a nácizmus első áldozata: az önbecsapó elmélet olyan jól működött, hogy a társadalom már nem akarta tudni, hány osztrákot terhel a felelősség a holokausztért.
– Franz Murer mérhető Klaus Barbie-hoz, a lyoni hóhérhoz?
– Valószínűleg igen, bár a múltjának minden részlete sajnos nem lett feltárva. Mindenesetre nagyon-nagy hal volt.
– A pere annak idején mekkora port vert fel?
– Nem akkorát, mint amekkora jelentősége volt. A baloldali lapok, néhány katolikus újság beszámolt a per lefolyásáról. Az egyház is részt vett a Murer szabadon bocsátása elleni tüntetés szervezésében, de a figyelem szűk körű volt. Ausztria az 1960-as években még nagyon gyenge lábakon állt, a Magyarországnál is fiatalabb nemzet épp csak keresni, tanulni kezdte a saját identitását. A művészek, irodalmárok már korábban témává tették a náci múlttal való szembenézést, de a társadalom ezzel csak az 1980-as évek második felében kezdett foglalkozni, mikor Kurt Waldheim köztársasági elnök lett. Nagy botrány lett abból, hogy 1985-ben a honvédelmi miniszter, Friedhelm Frischenschlager náci karlendítéssel üdvözölte a repülőtéren az Ausztriába visszatérő Walter Redert, a marzabottói tömegmészárlás felelősét. A Bécsben ülésező Zsidó Világkongresszus ezt sem hagyta szó nélkül, ahogy Waldheim múltját sem. (Waldheim „elfelejtkezett” arról, hogy akkor szolgált Wehrmacht-tisztként Jugoszláviában, amikor a partizánok és a polgári lakosság ezreit mészárolták le. Arra sem emlékezett, hogy akkor volt Szalonikiben, mikor város zsidó lakosságát deportálták. Háborús bűnökkel nem vádolták meg – a szerk.) A restitúcióval, az áldozatok jóvátételével az 1990-es évek végén kezdték el belátni széles körben az osztrákok, hogy Ausztria múltjában vannak szégyenfoltok.
– Christian Frosch drámája milyen visszhangot váltott ki Ausztriában?
– Azt már senki sem vitatja, hogy Franz Murer háborús bűnös volt, talán csak néhány stájer. A film igazságát nem kérdőjelezik meg. Valószínűleg nagyobb hullámokat fog vetni Ruth Beckermann dokumentumfilmje, a Waldheim keringő, amely azt is bemutatja, hogy Waldheim támogatója volt Wiesenthal, de mégsem állt nyíltan mellé. Miért? Waldheim védekezése – „nem voltam ott, nem tudtam róla” – megegyezett a háborús bűnösökével. Ha Waldheim erre apellálva ártatlan, akkor Murer is az: Wiesenthal attól tartott, ezzel érvelhettek volna az egykori nácik. Waldheim viszont annyira prominens személy volt, hogy könnyen egy második Eichmannként lehetett volna beállítani, pedig ténylegesen nem volt az. Találkoztam vele, mielőtt az ENSZ főtitkára lett. Konzervatív, meggyőződéses antifasiszta politikusnak ismertem meg, egyébként a felesége zsidó volt. Akkor azt mondta: nem fogja hagyni, hogy Ausztria a nácizmus első áldozatának szerepében tetszelegjen.
– A kóros történelmi feledékenység mennyire „fertőző”?
Ez főleg a fiatalabb nemzetekre jellemző, amelyek keresik még az önazonosságokat. Többnyire a posztszovjet térségben. Van elszámolnivalója Szlovéniának, Horvátországnak, és
Magyarországnak is. Érzelmileg nyilván megterhelő feladat, amihez idő és türelem kell. Nem hiszek abban, hogy szankcionálni, elszigetelni kell azokat, akik tagadják a múltat. A párbeszédben, a kommunikációban hiszek.
