Vannak a regénynek hús-vér szereplői: európai kalandorok, régészek zeneszerzők, írók, költők, akik komolyan vagy kissé felületesen, de érdeklődtek a Kelet iránt. És keletiek: költők, akik érdekelték az európaiakat, szultánok, zeneszerzők, akik érdeklődtek az európai zene, kultúra iránt. Az igazi főhős azonban maga a Kelet, pontosabban leginkább a Közel-Kelet, még inkább az orientalizmus, ami itt és most − minden negatív felhang nélkül − a vágy, hogy minél jobban megismerjük, megértsük a Keletet, feltárjuk azokat a kapcsolatokat, amelyek a két világot évszázadokon át összekötötték. Amihez tökéletesen el kellene merülnünk benne, meg kellene élnünk mindennapjait.
Voltak, akik megtették ezt, vonulnak is fel a regényben a múlt és a jelen orientalistái, mind-mind egy-egy hosszabb-rövidebb jelenés erejéig megidézve. Lady Hester Stanhope, az angol főrendi hölgy, aki letelepedett „az oszmán Levantéban, ahol fáradhatatlanul kormányzott", és törökösen öltözött, mint egy férfi. Vagy egy évszázaddal későbbi csodálója. Marga d'Andurain, a francia kalandornő, aki Palmyrában a Zenobia Hotelt vezette az 1930-as években, és az első európai nő akart lenni, aki elzarándokol Mekkába. „A keletiek nem érzékelik a Keletet, a Keletet mi érzékeljük, mi, európaiak, mi, rumik, akik vagyunk” – idéz a szerző egy másik múlt századi költőt, Lucie Delarue-Mardrus-t. Az ő kortársa volt a Byron unoka, Lady Ann Blunt, aki a főképp rokonszenves az elbeszélőnek, mert egy Stradivarin játszott a sivatagban.
Az elbeszélő, a regény főhőse Franz Ritter bécsi muzikológus, aki a keleti zenékhez is vonzódik, egy konferencián találkozik a francia Sarah-val, aki irodalmár, és „mindig a Kelet értelmét kutatta, fáradhatatlanul, végeérhetetlenül", végül elmerülve a Távol- Kelet miszticizmusában, a buddhizmusban is. Ő babrálta meg azt az iránytűt, amely észak helyett rendületlenül keletre mutat. A történet – amely valójában egyetlen éjszaka zajlik − azzal kezdődik, hogy Franz egy postai küldeményt, egy cikket kap a Malajziában lévő Sarah-tól, ugyanaznap, amikor orvosától megtudja, halálos beteg. Schubert elmúlásról szóló ciklusa, a Téli utazás egyik dalának versszakával indul a szöveg: „Szemem lehunyom újra, / Szívem még oly meleg! / Mikor zöldül a lugas már, / Hogy karoljam édesemet?" – ugyanezzel a versszakkal zárul. Így rögtön megszólal tehát az alaphang, amit az európai zeneszerzők hosszú sora játszik. Felvonulnak mind, Mozarttól, Beethovenen, Schuberten át Lisztig, Wagnerig, Bartókig, Arvo Pärtig, mint hogy „a zenében a XIX-XX. században bekövetkezett változás teljes egészében a Keletnek köszönhető".
De jönnek sorra az éjszakában az írók-költők is, Goethe, aki a Nyugat-keleti díván szerzőjeként az első orientalisták egyikeként jellemző szereplő itt. Balzac, Proust, akinek időfolyamregénye nem létezhetne az Ezeregyéjszaka nélkül, és természetesen a keletiek is, akiknek lefordított művei évszázadok óta hatnak az európaiakra. Rúmi, Omar Khajjám, Háfz. Ismerős, kevésbé ismerős, ismeretlen alakok sorra vonulnak fel, lapról-lapra válik átláthatóbbá a kelet-nyugati kapcsolatok szövevénye.
Énard nem akarja eltitkolni a visszásságokat: a gyarmatosításokat, háborúkat, a szinte rablásszámba menő – Napóleon egyiptomi hadjáratával kezdődő − régészetet, a magának a Keletnek a bajait az iszlám fundamentalizmussal, amely magának az iszlámnak is az ellensége, rombolója. A regény egyik hangsúlyos jelenete Palmyrában játszódik, amely e pusztító értelmetlenség jelképévé vált.
A kép nyilván nem lehet teljes, a kapcsolatok sokkal bővebbek, szerteágazóbbak annál, mint ami egy ilyen bőven áradó szövegben is bemutatható. Mindenesetre Énard nem ítélkezik, csak mesél rendületlenül egy éjszakán át ezernyi történetet. Ha meghallgatjuk, megtalálhatjuk a magunk Keletéhez az iránytűt. Közben az egészet áthatja a szomorúság, mert az összefonódások egyre szakadoznak. De tán nem javíthatatlanul, mint a nyitó-záró versszakokból kiderül, őrizni kell a reményt.
A szerzővel májusban készítettünk interjút, itt olvasható.
