A magyarországi lakosság majdnem 28 százaléka, a 2016-os adatok szerint 2 millió 743 ezer ember él Budapesten és a városhoz szorosan kötődő településgyűrű városaiban, falvaiban. Évtizedek óta megoldatlan a térség közlekedése, az egekbe ugrott budapesti lakásárak miatt ugyanakkor megint többen keresik az olcsóbbnak hitt városkörnyéki házakat, lakásokat. Az előrelépéshez közösen kellene kitalálni a megoldást a térség településeinek, csakhogy gyakorló polgármesterek, közigazgatási szakértők és kutatók is állítják: jó ideje hiányoznak a napi együttműködés intézményes fórumai nemcsak a főváros és az agglomeráció 80 települése, hanem a szomszédos községek és kisvárosok között is.
Juhász Béla sződligeti polgármestert például kilenc évnyi működése alatt egyszer keresték meg azzal, hogy elmondhatja véleményét a térség közös bajairól. Két éve, a Budapesti Agglomeráció Területrendezési Tervének módosítása előtt polgármestertársaival együtt bemehetett a fővárosi közgyűlés néhány bizottsági ülésére, és írásban is küldhettek javaslatokat. Azóta is keresik, hol lehetnek a szövegben a felvetéseik. A polgármester állítja, amióta a Fidesz-kormány egyik napról a másikra elvonta a kistérségi társulások pénzét és ezzel halálra ítélte őket, azóta nincs intézményes lehetőség az egyeztetésre.
A nyár elején jelent meg a Települési Önkormányzatok Országos Szövetségének (TÖOSZ) támogatásával a Milton Friedman Egyetem két oktatójának szerkesztésében az „Agglomerációs kistérségi tanulmányok” című gyűjtemény, aminek szintén az az egyik legfontosabb megállapítása, hogy a polgármesterek hiányolják a szakmai párbeszédet. Szabó Tamás egyetemi oktató, közigazgatási szakértő ezt már csak azért is fontosnak tartaná, mert a KSH előrejelzése szerint Budapest körgyűrűje annak ellenére a lakosságszám emelkedésével számolhat 2050-ig, hogy a fiatalok tömegesen költöznek vissza a belvárosba. A kötet bemutat egy polgármesterek körében végzett felmérést, amiben a kistelepülések vezetői szinte kivétel nélkül delegált képviselőkből álló agglomerációs fejlesztési tanácsok létrehozását szorgalmazták a nagyvárosok körül, ahol meg lehetne állapodni például a közlekedésfejlesztés közös megszervezéséről. Sokan kimondták, hogy fontos az önkormányzati autonómia, de a közszolgáltatásokat csak kisebb-nagyobb társulásokban tudják elfogadható színvonalon nyújtani a lakosaiknak.
A TÖOSZ tanulmánykötetének másik szerkesztője, Laki Ildikó szociológus kifejezetten Budapestet és a körülötte található agglomerációs gyűrű szerkezetét vizsgálta. A szerző az önkormányzati törvény legnagyobb hibájaként említi, hogy „semmilyen lehetőséget nem adott a főváros és agglomerációjának közigazgatási összekapcsolására”. A budapesti agglomerációban „a települések együttműködése feszültséggel teli és számos megoldatlan problémával küzd” – állapítja meg.
Ezeknek a gondoknak a megoldásával azonban a jelek szerint ebben a pillanatban nem foglalkozik senki. Gerő András történész idén februárban az Élet és Irodalom hasábjain megjelent önkormányzati reformjavaslatában pár emelkedett mondattal intézte el a körgyűrűben élőket: „Táplálják a várost és élnek a városból. Budapest teljesítményének az ő teljesítményük is része; Budapest szükségletei pedig részben az ő szükségleteik”. Aztán az írásban kinevezett főpolgármesterről és utasításokat végrehajtó elöljáróvá silányított kerületi vezetőkről értekezett. A tervet talán Tarlós Istvánnak a napokban átmenetileg sikerült megvétóznia, de azt az ötletet, hogy az állam és a főváros, meg a környező települések viszonyát egy államtitkárság rendezze, a kormány már meg is valósította, kinevezte a feladatra Fürjes Balázst. Névleg a főváros és az agglomerációs települések közös ügyeinek megoldása is az ő feladata lenne, de utóbbival kapcsolatos érdemi nyilatkozatot nem találtunk tőle.
Ezt kifogásolja Pitti Zoltán is egy friss elemzésben. A Corvinus Egyetem kutatója, Pécs, majd az APEH egykori vezetője úgy látja, csak a kormány által kiemelten kezelt beruházások projektgazdájaként jelenik meg az államtitkár, érdemi jövőkép a magyar lakosság negyedének otthont adó agglomerációs területről nincs.
– Barcelonáé az egyik legjobb várostérségi együttműködés az EU-ban. Miért van mégis hiányérzetük?
– A szervezet mostani formájában nyolc éve alakult meg, s azóta felmerült új területek bekapcsolásának igénye is. Kérdés, hogy miként lehet kapcsolatot építeni egy nagyobb várostérséggel, ugyanakkor meg kellene újítani az eredetileg bent lévő települések kötődését is. Jó példákat kerestünk a civil szervezetekkel, vállalkozásokkal való kapcsolattartásra, az agglomerációs területek fejlesztési terveinek jobb összehangolására is.
– Intézményi szinten is változtatni kellene?
– Inkább azt mondom, lehetne. Manchesternél a regionális tanács vezetőjét közvetlenül választják, és felette áll a 10 kisebb térség önkormányzatának, saját költségvetése és hivatala van, hamarosan önálló adókivetési joga is lesz. Stuttgartban a regionális tanácsot pártlistákról közvetlenül választják, ami demokratikus megoldás, de így is folytonos a települések harca, hogy kinek mennyi pénz jusson. Többnyire mindenki kap egy keveset, szétaprózódnak a források. Régen a Közép-magyarországi Fejlesztési Tanácsban nálunk is ez történt.
– Milyen feladatokat vesznek át a várostérségi szintű szervezetek az államtól vagy a településektől?
– Amíg önkéntesek, azokon a területeken működnek együtt, ahol ezzel mindenki nyer. A baj jellemzően akkor kezdődik, amikor valaki már veszíthet is. Ilyenkor általában az állam lép közbe: törvényt alkot, és kötelező feladatokat jelöl ki, amihez pénzt is ad. Manchesternél például a kormány a lakhatással, oktatással, kórházakkal kapcsolatos ügyek koordinációját már az agglomerációra bízta.
– A feladatátadás miatt az adóelosztás is változik?
– Van rá példa, hogy a szennyvíz, szemétszállítás beszedett díját a települések elutalják az agglomerációs szövetségi szintre. Az állami kompenzációk, árkiegészítések eleve ide érkeznek, máshol a települések hozzájárulást fizetnek a regionális szint hivatalainak működtetéséhez. A bevételek harmadik része a pályázatokon való közös indulásból jön össze. Az igazi előrelépés a saját, városkörnyéki szervezet adókivetési joga, de ez ritka.
– Az intézményes együttműködésből automatikusan következik egy közös identitástudat kialakulása?
– Nem feltétlenül. Manchester környékén nagyon régóta külön súlya van, hogy valaki a város tágabb térségében, Greater Manchesterben él vagy itt működik a cége. Máshol azonban az emberek a településhez kötődnek elsősorban, de hogy mondjuk a stuttgarti régióban élnek, az kevéssé fontos.
– Egyetért a polgármesterek kifogásával, hogy nálunk nincsenek fórumok az egyeztetésre? – Manapság valóban kevés ilyen lehetőség van. 2004 környékén volt egy kiugrás: akkor született újjá az agglomerációs fejlesztési tanács, a budapesti közlekedési szövetség, az agglomerációs rendezési terv, majd 2010 után ezeket eltörölték, jött a centralizáció.
– A nyári agglomerációs törvény, amiben csak fővárosi nagyberuházások szerepelnek, azt mutatja: a kormány tudja, hogy lépnie kellene, de valójában nem akar.
– Az utóbbi évek centralizációs folyamatában a kormánynak nem érdeke egy közbülső szint beiktatása, pedig olyan kérdésekben, mint a közszolgáltatások szervezés, vagy a területi tervezés, sok feladat lenne agglomerációs szinten is.
