Két történetet emlegetnek az emberek Hegyi-Karabahban, ha az örmény-azeri konfliktusról kérdezzük őket. Az egyik, hogy a 2016-os úgynevezett négynapos háború során az azeri különleges osztagok állítólag kíméletlenül kivégeztek vagy megkínoztak minden útjukba kerülő örményt. A jelentések alapján nem kegyelmeztek egy 92 éves asszonynak és már ugyancsak nyugdíjas korban járó fiának és annak feleségének sem. Végeztek velük, majd fülüket is levágták. A médiában sokkoló képekkel bemutatott brutális gyilkosságok máig ható óriási felháborodást keltettek Örményországban és Hegyi-Karabahban.
A másik sokszor hallott történet az „azeri baltás gyilkos”, Ramil Safarov ügye. Ő volt az az azerbajdzsáni katona, aki 2004-ben egy magyarországi NATO-partnerségi programon éjszaka betört a szomszéd szobában elszállásolt Gurgen Margarjan örmény katonatiszthez és 26 baltacsapással végzett vele. A tettes soha nem tanúsított megbánást, a magyar bíróság életfogytiglani büntetést szabott ki rá, ám vélhetően politikai okokból Magyarország 2012-ben mégis kiadta őt Azerbajdzsánnak. Otthon ünneplő tömeg és előléptetés várta. A nehezen érthető magyar döntés után Jereván megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Budapesttel, s mint láthattuk, a tüske a mai napig bennük maradt. Harag azért nincs, mikor megtudják, hogy magyarok vagyunk, csak elnéző mosollyal legyintenek: „Tudjuk, hogy nem a ti hibátok. Talán egy napon rendbe jönnek a kapcsolatok...” Pedig a hegyi-karabahi örmények sok más borzalmat is felidézhetnének. A felszín alatt mindenütt ott a háború. A várost tarkító toborzó plakátokban. A hegyek oldalában tégláról téglára szétomló elhagyatott épületekben. Vagy a kulturális fővárosnak számító Susi városának keresztény templomában. Az istenháza úgy áll ma a tér közepén, friss, puritán szürke vakolattal, körben angyalkás kerítéssel, mintha mindig a béke szigete lett volna. Bizonyos értelemben az is volt: a háborúban az azeriek fegyverraktárként használták, tudták, az örmények ide sosem lőnének. Van még egy kissé furcsa szokás is a világ e eldugott szegletén: a mosott ruhákat még a fővárosban, Sztepanakertben is több tíz méter hosszan kifeszített kötelekre csíptetve szárítják, a harapnivalóan friss levegőre bízva a munkát. „Nézd csak meg a köteleket! Majd mindegyiken látsz majd egyenruhát. Itt mindenkinek van valakije a határon” - mutatta egyik kísérőnk, akinek a bátyja szolgál katonaként.
A legtöbben azért állítják, csak az azerbajdzsáni kormányra, és nem a népre haragszanak. A szülők, nagyszülők még emlékeznek rá, mikor békében éltek együtt. „Nagymamám azt mesélte, ha megkóstolta az azeri szomszéd a levesét, akkor azt a kanalat többé nem használták. De azért megkínálták, és egyébként órákat elbeszélgettek bármiről” – festi le a múltat mindenes idegenvezetőnk. Egyetértenek abban is, hogy ha külföldön találkoznak azerivel, akkor előbb jól megnézik, van-e honfitársuk a közelben, és ha nincs, kedélyesen eltársalognak. Ha többen vannak, akkor jönnek csak a villámló tekintetek.
„Ennek a konfliktusnak semmi köze a valláshoz. Más iszlám államokkal kiváló kapcsolatot ápolunk” - rázza fejét kérdésünkre már Pargev Matirosyan, az örmény apostoli egyház karabahi érseke, aki nem lát semmiféle összetűzést az iszlám és a keresztény civilizáció között. Pedig a szigorú tekintetű érsek még Azerbajdzsánban látta meg a napvilágot, tanúja volt a háború pusztításának. Mégis, mintha nehezebb szívvel emlékezne a szovjet időkre, mikor az "elvtársak" ugyancsak keresztény templomokat romboltak, és a papok könnyen a gulágon találhatták magukat. Hegyi-Karabahban egyébként tudomása szerint már egyetlen muszlim sem maradt.
Azért a régi perzsa mecsetet megtartották mutatóba, egy ideig tervben volt, hogy Irán fel is újítja, végül nem lett a dologból semmi. Becsületükre legyen mondva, a mecset romos ugyan, de se gyalázkodó graffitiknek, se rongálásnak nincs nyoma, az oldalában húzódó apró muszlim temető is érintetlen, A dühös karabahi fiatalok nem itt vezetik le a feszültséget. Matirosyan büszkén, de magától értetődően teszi hozzá, hogy náluk még mindenki, a fiatalok is hívő keresztények, legfeljebb a mélység a különbség: van, aki még a teológiában is elmélyül, más jó ha havi egyszer jár misére. Azért a globalizáció szele már őket is meglegyintette, a papi pálya már nem olyan vonzó, egész Karabahra például alig 15-en jutnak.
A vallás erejét az érsek is abban látja, hogy még ragaszkodnak értékeikhez, és ez segít megőrizni identitásukat. Függetlenségüket néhány amerikai államon és európai tartományon kívül egyetlen ország, a békesség kedvéért még Örményország sem ismeri el. Mi adhat hát reményt? „A két legfőbb prioritás a konfliktus rendezése és a nemzetközi elismertetés” - beszél céljaikról Masis Mayilian külügyminiszter, de azt ő is elismeri, hogy a közeljövőben egyikre sincs sok esély. Hiszen a politikai tárgyalások az azeriekkel teljesen elakadtak, a felek egyszerűen nem ülnek egy asztalhoz. A katonai beavatkozást sem lehet kizárni, hiszen mint a 2016-os háború is bebizonyította, a konfliktus koránt sem befagyott. A külügyminiszter szerint nincs komolyan terítéken az Örményországgal való egyesülés sem, jelenleg a legjobb talán mindenkinek a status quo fenntartása. S mint fogalmaz, lassan, lépésről lépésre építkeznek, hogy „talán egy napon” elérjék céljukat. Magyarországra aligha számíthatnak: Mayilian kérdésünkre elmondja, hogy magyar politikus még nem járt hivatalos úton Hegyi-Karabahban, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemmel viszont együttműködnek.
Azért Hegyi-Karabahban sem minden a konfliktusról szól, sőt a helyiek már torkig vannak vele. Szeretnék fellendíteni a turizmust, megmutatni a világnak a horizonton hullámzó hegyeiket, mélybe vonzó szakadékaikat, az ezer évesnél is régebbi templomaikat és kolostoraikat, üde boraikat és egészséges, friss ételeiket. No meg a „dudut”, Sztepanakert egyetlen igazi kocsmájának specialitását, ezt az örmény vodkából, olívabogyóból, csípős tabasco-szószból, meg valami azonosíthatatlan savanyú folyadékból kutyult szíverősítőt. Jó tanácsként: csak erős gyomrúaknak!
