A ZDF német állami televízió „Frontal21” című műsorának szerkesztősége és a WirtschaftsWoche nevű gazdasági hetilap is hozzájutott a cég belső levelezéséhez is, amelyben a felső vezetés a fölösleges termékek megsemmisítését rendelte el, ami körülbelül százezer ruhadarabot jelent. Amikor a Frontal21 ezzel szembesítette az irányítókat, azt a választ kapta, hogy csak a hibás termékeket kell elégetni, azokat, melyekről a szigorú belső ellenőrzés során kiderül, hogy a gyártási folyamatok során a vásárlókra veszélyes vegyszerrel szennyeződtek.
A Greenpeace éppen az utolsó mondat miatt tartja aggályosnak és követeli a ruhák elégetésének azonnali betiltását. A környezetvédők egyrészt üdvözlik, hogy a vegyszerrel szennyezett termékek nem kerülnek kereskedelmi forgalomba. Másrészt elítélik ezeknek az elégetését, mert a káros anyagok így a levegőbe jutnak és szennyezik a környezetet.
A H&M erre úgy reagált, mindössze a termékek 0,03 százalékát kell a gyártás után megsemmisíteni, ami elenyésző mennyiség. Tavaly Svédországban és Dániában érték heves bírálatok a céget a ruhák elégetése miatt, a vezetők akkor is a rendkívül kis mennyiségre hivatkoztak, és állították, semmilyen környezetszennyezést nem követnek el.
De miért teszi tönkre egy cég azt, amit megtermelt?
A fast fashion cégek leginkább azért pusztítják el az el nem adott dolgokat, hogy minél hamarabb kijöhessenek az új kollekciókkal, és a vásárlóknak véletlenül se jusson eszébe nem a legújabb termékeket megvásárolni. De változtak a ruhavásárlási szokások is: pár éve még évente átlagosan húsz ruhadarabot vásároltak az emberek az USA-ban, ez mára megközelíti az évi hetvenet.
És miért kell elégetni? Egyrészt azért, mert annyi ruhát gyártanak ezek a cégek, hogy nincs nagyon hová rakni, és mivel eladni már nem akarják, ezért nekik jobb, ha inkább megsemmisítik. Elméletileg ugyan újra lehetne hasznosítani, de a sok kevert alapanyag miatt ez elég nehézkes.
Olcsóbban eladni nem nagyon lehet, hiszen ezek alapból nagyon olcsók. Adományként rá lehetne önteni a harmadik világra, ahogy ezt sokáig tette is sok cég, mára azonban a fejlődő országoknak is elegük lett az ilyen árukból. Például Kenya és Uganda egyenesen megtiltotta a second hand ruhák importját, mert ez teljesen ellehetetlenítette a helyi ruhaipart.
A luxusmárkák elsősorban azért pusztítják a méregdrága áruikat, hogy megőrizhessék azok exkluzivitását, és hogy más ne adhassa el olcsóbban, ezzel csökkentve a termékek értékét. Az áruk gyártási költsége nem túl magas, egy 1200 dolláros Chanel ruhát nagyjából 100 dollárból ki lehet hozni, a többi marketing.
Konkrétan mi történik a fölösleges ruhával? Egy részüket erőművekben égetik el, hogy ráfoghassák, hogy energiaként hasznosítják újra a ruhákat. Csakhogy a ruhák ma már 60 százalékban poliészterből, vagyis műanyagból készülnek, ami szintén olajból van, így ezeket elégetni nem sokkal kevésbé környezetkárosító, mint a szénégetés. Ráadásul a ruhagyártásban rengeteg olyan vegyszert használnak, ami füstként árt az atmoszférának. Emellett pedig nem igazán mondható zöldnek az, hogy rengeteg energiabefektetéssel és környezetszennyezéssel előállítunk valamit, hogy aztán elégessük. A divatipar az egyik legszennyezőbb iparág a világon.
