A magyar társadalomban tapasztalható szolidaritással és jóléti sovinizmussal foglalkozik a Friedrich Ebert Stiftung és a Political Capital tanulmánya. A Fidesz magabiztos győzelmében a vidék, elsősorban a falvak és községek voltak a kulcsszereplők. Míg a Fidesz listája országosan 49 százalékot kapott, addig a községekben élők 58 százaléka szavazott a kormánypártra. A legszegényebbek között pedig még inkább tarolt a kormánypárt, a leghátrányosabb helyzetű településeken 80 százalék fölötti eredményt ért el – emlékeztet a szerzőpáros, Juhász Attila és Molnár Csaba.
Megállapításuk szerint sokan próbálták megfejteni, hogy a leszakadt társadalmi rétegek miért a helyzetüket konzerváló szociálpolitikát folytató hatalomra szavaztak. A leggyakrabban a közmunka rendszerének viszonylagos népszerűsége, a kormányzati és a helyi hatalomtól való újfeudális függés, a bevándorlástól való félelmekre épített kormányzati kampány és a médiaviszonyok szerepeltek indokként.
A legátfogóbb magyarázatot azonban a Kovách Imre vezetésével az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontban folyó kutatás adta. Ennek egyik fő megállapítása, hogy nem a társadalom szerkezete és állapota határozza meg a politikát, hanem sokkal inkább a politika határozza meg a társadalom szerveződését.
Juhász és Molnár abból indult ki, hogy a szociálpolitikával, valamint a szegénység érzékelésével és kezelésével kapcsolatos társadalmi attitűdök is a politika hatására formálódtak. A mindenkori kormányok pedig részben építenek ezekre, részben tovább alakítják a társadalmi vélekedéseket.
A szegénység kategóriáján belül Magyarországon az Európai Unió átlagához képest kiemelkedően magas a súlyos anyagi deprivációban élők aránya: azoké, akik a mindennapjaik során súlyosan nélkülöznek, és akiknek a megélhetés, létfenntartás is komoly gondot okoz. A társadalom negyede veszélyeztetett ebből a szempontból. A legrosszabb helyzetben az elzárt, kistelepülésen élők, az alacsony iskolai végzettséggel rendelkező vagy képzetlen munkanélküliek, a fogyatékkal élők és (kiemelkedő mértékben) a roma emberek vannak – áll a tanulmányban.
A szerzők felhívják rá a figyelmet, hogy a közmunkát – és a segélyek jó részét – ugyan a központi költségvetés finanszírozza, ám a lebonyolításukban, kiosztásukban az önkormányzatoknak jelentős mozgástere van. Ennek révén a kormányzatnak kiszolgáltatott polgármesterek és önkormányzati testületek minden korábbinál fontosabb politikai szerepet töltenek be.
A jövedelmek közötti különbségeket nagyon nehezen fogadják el a magyarok. Az European Social Survey (ESS) európai közvélemény-kutatás alapján a magyarországi megkérdezettek fele számára még azzal a céllal sem fogadhatók el a jövedelmek közötti különbségek, hogy ezzel a kiemelkedő tehetséget és erőfeszítést jutalmazzák.
Az adatok ugyanakkor nem igazolták vissza azt a politikai szereplők körében általános vélekedést, amely szerint a magyar választók minden körülmények között az állami szerepvállalás növelését szorgalmaznák. A kép ennél jóval összetettebb – és bizonyos szempontból ijesztőbb is.
A magyar paternalizmus szélsőségesen individualista, és teljességgel nélkülözi a társadalmi szolidaritás minden elemét – olvasható. A magyar társadalom csak látszólag támogatja az egyenlősítő törekvéseket. Elvenné ugyanis a gazdagoktól magasabb jövedelmüket, de a szegényektől is az állami juttatásokat.
Az általános gondoskodás igénye helyett inkább a társadalmi irigység mintázatai tükröződnek vissza. Az, hogy a magyarok az államra bíznák a gondoskodás feladatát, inkább fakad a felelősség áthárításából, mint szolidaritásból és az állam intézményeibe vetett bizalomból. Sőt – teszi hozzá a tanulmány – a sajátos magyarországi paternalizmus leginkább éppen a bizalmatlanság terméke. A magyar társadalom tagjai azért igényelnék az állam atyáskodó szerepvállalását, mert nem bíznak másokban.
A szerzők konklúziója szerint a magyar választó legendás „államfetisizmusa” részben csak mítosz. A társadalom bizonyos szempontból nézve egaliternek és etatistának tűnik, más perspektívából viszont kevéssé szolidáris, sok esetben jóléti soviniszta.
A magyar állampolgárok többsége egyszerre akar egyenlőbb jövedelmeket, minden szinten erős és gondoskodó államot, ugyanakkor az adók és a segélyek csökkentését. Ez az önérdek felől közelítve érthető, de politikai szinten nehezen feloldható ellentmondásnak tűnik.
Ami az ellenzéki pártokat illeti: ha lettek is volna a szegényeket hatásosabban megszólító üzeneteik, nem voltak eszközeik és szervezeteik ahhoz, hogy ezeket ismertessék. A választási eredmények világosan mutatják, hogy a baloldali pártok szervezetileg egyszerűen nem léteznek a vidéki Magyarország nagy részén.
A leépülés – jegyzi meg Juhász Attila és Molnár Csaba – még 2014-hez képest is drámainak mondható. A politikai versengés ennek következtében a legelmaradottabb vidékeken jó esetben kétszereplőssé vált: a Fidesszel szemben legfeljebb a Jobbik jelentett alternatívát. Ez pedig a legszegényebbek, különösen romák számára aligha adott tényleges választási lehetőséget.
