Elkészült az új Nemzeti alaptanterv szakmai koncepciója. Az Oktatás 2030 Tanulástudományi Kutatócsoport száz tagja több mint egy évig dolgozott a javaslaton, hiábavalóan: az ugyanis alkalmatlan a magyar közoktatás korszerűsítésére.
Mindenekelőtt azért, mert a tervezet nem szakít azzal a rendkívül káros gyakorlattal, hogy a gyerekekből ifjú polihisztorokat akar nevelni, akik a kisujjukból rázzák ki bármely felsőoktatási szak felvételi követelményeit. Ez a fő okozója az oktatás eredménytelenségének, a leszakadók tömegének, a túlterheltségnek. A tantárgyak az általuk közvetített tudományterületek olyan mélységeibe hatolnak be, amelyek megismerése - még inkább elsajátítása - csak az e területekhez szorosabban kapcsolódó szakmákban elhelyezkedőknek hasznos.
A javaslat készítői ezen nem akarnak változtatni. A személyre szabott tanulás kifejezést használják, ahol a differenciálás a tartalomra nem, csak a módszerekre, a tanulásszervezés formáira vonatkozik. Megfogalmazásuk szerint kívánatos, hogy "az egy osztályban tanuló, de eltérő nevelési-oktatási szükségletű, eltérő képességekkel, eltérő teljesítménnyel és érdeklődéssel rendelkező tanulók esetében az azonos nevelési-oktatási célok érvényesüljenek, s minden tanuló elsajátíthassa ugyanazokat az alapvető, a Nat eredménycéljaiban rögzített ismereteket, fogalmakat, összefüggéseket és készségeket, valamint megszerezhesse a tudás használatát alapvetően meghatározó kompetenciákat." Ilyen törekvés kizárólag általánosan szükséges tartalmak vonatkozásában fogadható el, márpedig a tantárgyak anyaga már az általános iskolában túlterjed ezeken, esetenként jóval (matematika, nyelvtan).
Az általánosan elsajátítandó és a speciális ismeretek keveredése az alap- és középfokú képzésben nemcsak azokat kényszeríti hiábavaló erőfeszítésre, akik valamilyen ok miatt képtelenek hasznosítható minőségben megtanulni valamely tantárgy anyagát, hanem azokat is, akik erre gond nélkül képesek, de más terveik lévén feleslegesen teszik. Ha a javaslat készítői helyesen értelmezték volna a személyre szabottság fogalmát, első teendőjük az általánosan szükséges tartalmak meghatározása lett volna. Ezeket nemcsak a közoktatás érvényes tananyagaiban kellene keresni, hanem azon kívül is: megdöbbentő, hogy például a filmművészet, a rockzene gyakorlatilag kívül rekedt az iskolák falain, holott a film, a rockzene arra érdemes alkotásainak megismerése fejleszti a diákok személyiségét, ízlését, értékítéletét, képessé teszi őket az eligazodásra abban az újdonságáradatban, ami a médiából, máshonnan rájuk zúdul.
A tervezet készítői sűrűn emlegetik a kreativitást, a problémamegoldó gondolkozást mint fejlesztendő célokat, nem adnak viszont megfelelő választ a hogyan kérdésére. A kreativitás tekintetében az eddigi elképzelést követik, mely szerint az a meglévő tantárgyak keretében fejlesztendő. Ez fatális tévedés! Az alkotó tevékenységnek - amelynek a mostani oktatás nem biztosítja sem a kereteit, sem a személyi feltételeit - kell nagyobb teret adni, akár új tantárgy bevezetésével, és nemcsak az általános, de a középiskolában is.
Szintén téves - és zavaros - az az elképzelés, hogy a diákok gondolkozása "jelenségek" bemutatásával, értelmezésével fejleszthető. Az embert a problémák késztetik gondolkozásra, azokkal pedig a különböző tevékenységek folytatása közben találkozik. Az iskolákban helyet kell kapniuk mindazoknak a fontos tevékenységi formáknak - kicsiben és leegyszerűsítve -, amelyek az életben várják a fiatalokat, s ezekhez kell kapcsolódnia minél több ismeret elsajátításának. Ezzel nemcsak a diákok gondolkozása fejlődne, hanem így tanulnák meg alkalmazni megszerzett ismereteiket.
Abszolút értelmetlennek, a korszerű közoktatás megteremtését akadályozó tévedésnek tartom azt a felfogást, hogy "a jövő iskolájában a tanulóknak mindenekelőtt tanulni kell megtanulnia". A gyerekeknek nincs erre szükségük, ez - mint minden élőlénybe - beléjük van programozva! Az ismeretek megszerzését lehetővé tevő technikákat kell elsajátíttatni velük, de súlyos hiba ezek fontosságát többre tartani maguknál az ismereteknél, készségeknél, képességeknél. A középiskolai órakeret 30-40 százalékát foglalják el a vonatkozó tantárgyak, de jelentős helyet kapnak az általános iskolában is. Tényleg az a legfontosabb, hogy a magyar fiatalok akár három nyelven is tudjanak kommunikálni egy némettel? Amikor hiányos a gondolkozási képességük, nulla a kreativitásuk, elégtelen a vállalkozószellemük?
Az új Nemzeti alaptanterv összeállítói szükségesnek, korszerűnek ható kívánalmakat, célokat társítanak a jelenlegi rendszerhez, amelyben azok nem megvalósíthatók. Voltak már hasonló próbálkozások, azok is kudarcot vallottak. Ha konzekvensen álltak volna a feladathoz, első lépésben meghatározzák a valóban általánosan szükséges tartalmakat. Az ezen kívül esőket áthelyezik a differenciálás lehetőségét biztosító középiskolába, egyes szűk körben hasznosítható ismereteket akár a felsőoktatásba (amelynek tananyagait sem ártana átvilágítani és "kigyomlálni"), de akadhatnak teljesen elhagyhatók is.
Mivel az általánosan szükséges tartalmak nem sűríthetők nyolc évfolyam anyagába, és a felzárkóztatásra, az otthonról hozott hátrányok kiküszöbölésére is mindenképpen több időt kell fordítani, nem kerülhető el a szerkezetváltás. A 10+3 (6+4+3, illetve a szakképzésben 10+szakmánként kellő számú év) szerkezetre való áttéréssel a közoktatás minden súlyos baja orvosolható. Ebben a struktúrában ténylegesen megvalósítható a személyre szabott oktatás, eredményesebbé tehető a felzárkóztatás, csökkenthetők a diákok, pedagógusok terhei, lehetővé válik új, fontos tartalmak megjelenítése, etc.
A közoktatás átalakítását minél előbb meg kell valósítani, mielőtt végképp el nem veszítjük a felzárkózás esélyét, s ki nem ürül az ország. Megfelelő érvekkel meg lehet győzni az embereket a változtatás szükségességéről. A szerkezet- és tartalomváltást kb. tíz év alatt flottul, különösebb zökkenők nélkül le lehetne bonyolítani, s Magyarország elindulhatna a fejlődés útján.