Segítségnyújtás elmulasztása miatt két év próbára bocsátásra ítéltek egy 60 éves Nógrád megyei férfit – jelentette be a megyei főügyészség. A férfi bűne a vádhatóság szerint az volt, hogy 2017 május 12-én, az utcán sétálva látott egy földön fekvő, eszméletlen férfit, de nem hívott mentőt hozzá.
A vádirat ki is emeli, hogy a férfi odalépett a kába ismeretlenhez, meglökdöste vállát – mire a földön fekvő sértett rövid időre magához tért, és elkezdett összefüggéstelenül beszélni. A vádlott ezután továbbment, anélkül, hogy bármelyik hatóságtól segítséget kért volna. A bedrogozott sértett még aznap meghalt, túladagolásban. A vád és a későbbi ítélet arányossága, az eljárás módja több szempontból is megkérdőjelezhető:
Ám itt lépett a képbe az új, felpörgetett büntetőeljárási szabályzat: az ügyész az előkészítő ülésen (az eljárásról az Arsboni ír részletesebben) megajánlotta, hogy a mennyiben a vádlott bűnösnek vallja magát, és lemond tárgyalásról való jogáról, akkor két év próbára bocsátásra, vagyis viszonylag enyhe feltételes intézkedésre ítélik.
A férfi – feltehetően tartva az elhúzódó, és számára talán kedvezőtlenebbül is záruló jogi procedúrától – elfogadta a felkínált lehetőséget, a bíróság pedig az ilyenkor szokásos eljárási keretek között rögtön ítéletet hozott.
Az előkészítésen felajánlott opció mindenképp előnyös a vádhatóságnak, és az ítélőtestületnek – rengeteg időt spórolnak meg vele, nagyot lendíthet a lezárt, illetve az eredményesen befejezett esetek statisztikáin – kisebb vétségek ügyében pedig sok kellemetlenségtől szabadíthatja meg a vádlottat.
A jogi eszköz azonban úgy ad egérutat, hogy közben automatikusan bűnösnek minősít; olyan esetekben is, amikben a vádlottakról egy (sok időt és pénzt felemésztő) valós tárgyalás során kiderülhetne, hogy valójában ártatlanok.
A konkrét eset alapján pedig egy nagyváros, de akár fél Budapest lakossága rendszeresen megbírságolható lenne: naponta megyünk el utcán, aluljárókban alvó – vagy talán eszméletlenül fekvő – hajléktalanok mellett úgy, hogy nem ellenőrizzük állapotukat, és nem hívunk mentőt hozzájuk. Az elítélt férfi a maga módján még érdekődést is mutatott az áldozat felé, bár tényleg nem kért segítséget.
Felmerül továbbá a kérdés: honnan tudott a hatóság arról, hogy a vádlott elmulasztotta a segítségnyújtást?
- Ha ezt egy civil szemtanú jelentette be, neki is kötelező lett volna értesítenie a mentőket.
- Ha a hatóságok térfigyelő kamerán vették észre a történteket, akkor az ügyeletes megfigyelő rendőr vagy polgárőr dolga lett volna a segélyhívás.
- Ha pedig térfigyelő kamera rögzítette az esetet, de annak felvételeit csak később, a haláleset után nézték vissza, az szintén mulasztásra utalhat – hiszen a felügyelet célja elsősorban a valós idejű védelem és megelőzés, nem pedig az archiválás lenne.
