Amikor a kétezres évek elején egy parlamenti delegációval Londonban jártam, egy jó tanácsot a legtöbb tárgyaló partnerünktől megkaptunk. Semmiképp se privatizáljuk Magyarországon a vasutat, javasolták a vendéglátóink.
A brit vasutat Margaret Thatcher miniszterelnöksége alatt adták magánkézbe, s a közvélemény ennek tudja be az azóta gyakoribbá vált késéseket, zsúfoltságot, baleseteket. Idén nyáron különösen nagy volt a káosz a vasúthálózatban. Így nem csoda, hogy az ellenzéki Munkáspárt programjába vette a brit vasutak újra államosítását. Bár a brit vasútvonalak két tucat magáncégnek termelnek profitot, az állam évente több milliárd fontot költ a veszteségek pótlására.
A vasutak újraállamosítását régen pedzegette már a brit sajtó, arra azonban kevesen voltak felkészülve, hogy a Munkáspárt e hét eleji konferenciáján ennek tervét egy radikális gazdasági-társadalmi program részeként jelentik be. John McDonnell, a munkáspárti árnyékkabinet pénzügyminisztere rövid, de hatásos beszédében a Tony Blair-féle „harmadik út” utolsó maradványait is felszámolta. A Munkáspárt győzelme esetére „szocializmust és szolidaritást” ígért a brit társadalomnak. Az ő szocializmusáról persze nagy ostobaság lenne az államszocialista diktatúrákra gondolni. Clement Attlee munkáspárti miniszterelnök 1945 után ugyanennek a szónak a jegyében építette újjá a háborús terhekbe majdnem belerokkant országot. A program így visszatérést jelent azokhoz az évekhez, amikor a Munkáspárt nemcsak menedzselgette a kapitalizmust, hanem sokkal igazságosabbá tette a rendszer működését. Akkor hat év után a hidegháborús hisztéria vetett véget a balra tolódásnak, a mostani fiatal nemzedékekre azonban a nyugati világban már nem hat a „kommunizmussal” való riogatás.
John McDonnell emlékeztetett arra, hogy tíz éve robbant ki a nagy pénzügyi válság, amelynek árát a dolgozó emberekkel fizettették meg. Négy millió brit gyermek él szegénységben az amúgy gazdagnak tartott Egyesült Királyságban. Beszéde azért figyelemre méltó, mert a jelenlegi brit állapotok bevett ellenzéki kritikája mellett nagyon konkrét programot is megfogalmazott a rendszer megváltoztatására. Mégpedig arra hivatkozva, hogy minél több a gond, annál radikálisabb változtatásokra van szükség. A konkrét ígéretek két kérdésben, a munkahelyi demokrácia és az államosítások területén vinnék közelebb Nagy-Britanniát egy szocialista, vagy ahhoz közelítő jövőhöz. Az előbbivel kapcsolatban McDonnell kijelentette, hogy a demokrácia nem érhet véget a munkahelyek kapujánál, a dolgozóknak részt kell kapniuk a cégek irányításában és tulajdonlásában. Ezért választási győzelme esetén a Munkáspárt egyharmadára emelné a magáncégek felügyelő bizottságában a dolgozói küldöttek arányát. Ennél radikálisabb az a javaslat, hogy a vállalatok profitjának tíz százalékát minden évben egy dolgozói alapba fizessék be. Számítása szerint a dolgozók így évente átlagosan 500 fontnyi (közel kétszázezer forintnyi) részvénycsomaghoz jutnának. Azzal érvelt, hogy a beleszólási jog és a részvények birtoklása együttesen érdekeltebbé tenné a dolgozókat a cég sikereiben.
A Munkáspárt második emberének és Jeremy Corbyn hű szövetségesének számító McDonnell komoly újraállamosítási programot is bejelentett. Így visszavennék a privát szférától a vasutat, a brit postát, az energiaipart és a vízszolgáltatást. Újraállamosítás helyett azonban az energiahordozók és a vízszolgáltatás esetében pontosabb közösségi kézbe vételről beszélni, mert a tervek szerint a helyi önkormányzatok és a nonprofit fogyasztói szövetkezetek kezébe kerülne az áram, a víz és a többi hasonló közszolgáltatás. A kongresszus nagy ujjongással fogadta McDonnell bejelentését, hiszen például az ivóvíz profittermelő ágazattá fordítása valóban ellentmond a természeti elveknek. A neoliberális ellenforradalom előtt a közművek a legtöbb piacgazdaságban köztulajdonban voltak, így közösségi visszavételük sem tekinthető forradalmi túlkapásnak. S ahogy egy kommentátor megjegyezte, elég mulatságos látni, hogy ha valaki a nagytőke profitjának korlátozásáról kezd beszélni, akkor ellenfelei azonnal a Gulággal és Szolzsenyicinnel fenyegetődznek.
Bár McDonnell és Corbyn programja valóságos hadüzenet mind Thatcher, mind Blair örökségének, a nemzetközi közvéleményt a szocialista perspektívánál jobban érdekelte mindaz, amit a Munkáspárt mond és tervez a Brexittel kapcsolatban. Noha Corbyn és a szakszervezeti mag enyhén euroszkeptikus, a párt fiatal és balos támogatói határozottan EU-pártiak. A pártvezetés ezért továbbra is csak lebegteti egy második népszavazás lehetőségét, s arról sem beszél egyértelműen, hogyan rendezné az ország kapcsolatait az unióval kormányra kerülése esetén. Bármilyen furcsa számunkra, brit földön kevésbé kockázatos meghirdetni a szocializmust, mint igent vagy nemet mondani a Brexitről.