Egyik szemünk sír, a másik nevet – lehet az első benyomása a Ráth György Múzeum látogatójának, amely szeptember közepén A mi szecessziónk című kiállítással nyitotta meg újra a kapuit. A kétszintes villába belépőnek valóban lehet egy kicsit olyan érzése, mintha látogatóba érkezett volna Ráth György otthonába, bár ebből a szemszögből az kicsit furcsa, hogy az Iparművészeti Múzeum első igazgatójának két ebédlője is volt, hálója, fürdőszobája egy sem. Persze a múzeum nem egy teljes otthon rekonstrukciója – nem is csupán Ráth György hagyatékát mutatja be, aki a könyvtárát a tudományos akadémia hagyta, festményeit a Szépművészetire. A Ráth-villa a francia, az osztrák, a brit és a magyar szecessziót hatszáz műtárggyal, bútorokkal, festményekkel, textilekkel, kerámiákkal hozza élő környezetbe, amelyekkel az Artista stúdió időszaki kiállítása igyekszik párbeszédbe keveredni. A Vörös ruhás nő – Rippl-Rónai József falikárpitja, amelyet felesége, Lazarin Baudrillon szőtt meg – ebben fényben igazán eleven, ahogy más tárgyak is, amelyek az Iparművészeti lelakott kiállítótereiben már nem igazán hívogattak – 2007 óta a múzeum látogatószáma állandóan 100 ezer alatt maradt.
„A magyar út: nem magyaros, nem magyarkodó, egyszerűen magyar” – olvashatjuk a Kós Károly nevével fémjelzett Fiatalok Köre bemutatószobájánál –, a kiállításon találkozhatunk egy Kós által tervezett paravánnal is. A paraván persze nem mindent takar el. A villából kilépve egy másfajta magyar út fogad: a kert fűje részben letaposott, a homlokzat párkányzatának díszei sérültek. Igazán kár, hogy egy mintegy 300 millió forintos felújításba ilyen részletekre már nem futotta: a gyűjtemény mutatós, a kurátorok szakértelme megkérdőjelezhetetlen. Ám amennyiben a szecesszión nem csak stílusirányzatként, hanem a kivonulás szinonimájaként is olvassuk: a cím telitalálat. Az Iparművészeti legalább három-öt évre a Városligeti fasorban található villában húzza meg magát.
Az Iparművészeti Múzeumot 1872-ben alapították, a londoni South Kensington Museum (ma Victoria és Albert Múzeum) és a bécsi MAK nyomában harmadikként. Az alapítókat az a felismerés vezérelte, hogy az iparosodás nyomában megjelenő tömegtermékek minőségben és esztétikumban is elmaradnak a kézműipar remekeitől: a magyar múzeum nemcsak korai alapításában, gyűjteményében is jelentős, bár a kollekcióját az elmúlt negyven-ötven évben – „természetesen” pénzügyi okokból − nem tudta úgy gyarapítani, ahogy az kívánatos lett volna. A Lechner Ödön és Pártos Gyula által megálmodott Üllői úti palotája 1893 és 1896 között épült meg, 1945 és 1956 után az utolsó jelentősebb rekonstrukción 1984-ben esett át. A millecentenárium évében az Iparművészetinek nem jutott a múzeumrekonstrukciós programra szánt pénzekből, ám mégis megújulhatott a kupolaterme, felújították a kupola acélszerkezetét, új üvegtetőt kapott a központi csarnoka. 2003-ban jutott a pince szigetelésére is, amely 1976, a hármas metró megépítése óta – a talajvíz folyásának megváltozásával − rendszeresen beázott. 2000-ben, 2006-ban is napirenden volt az épület felújítása. 2011-ben kormányzati gyorssegély kellett hozzá, hogy a kupoladíszét – a lanternát – eltávolítsák, mielőtt valaki fejére esne. Az is csak a szerencsén – és az azóta is látható állványzaton múlt −, hogy a hulló tetőcserepek nem okoztak nagyobb balesetet.
2012 júniusában a mintaadó Victoria és Albert Múzeum kiállítása nyílt meg az Iparművészetiben, a verniszázson Balog Zoltán, az akkori emberi erőforrás miniszter magabiztosan jelentette ki: „a megújuló Iparművészeti Múzeum Magyarország kincseskamrája lesz, amelyet évente százezrek fognak felkeresni.” A szerényebbre szabott álom – a Victoria és Albert Múzeum ingyenes kiállításait évente 3-4 millióan keresik fel – mégis megvalósíthatónak tűnt: egy hónappal később lezárult a múzeum megújítására kiírt tervpályázat, és az intézmény akkori főigazgatója, Takács Imre joggal hihette: 2013 tavaszán elkezdődhet a rekonstrukció, ami talán három évvel később be is fejeződhet. Tévedett.
A kormány ugyanis nem a megújulást, hanem Magyarország kincseskamráját tartotta prioritásnak az Iparművészeti esetében, legalábbis abban az értelemben, hogy a múzeum gyűjteményéből az Esterházy kincsek iparművészeti tárgyait 2014-ben Fertődre irányította – állítólag a miniszterelnök, Orbán Viktor külön kérésére −, a rekonstrukcióra pedig nem ítélt meg egy vasat sem. Takács tiltakozásul lemondott, ám utódja, Cselovszki Zoltán is idézhette volna nyugodtan a döntéshozók lassúsága kapcsán Petőfi Pató Pálját: »Roskadófélben van a ház, /Hámlik le a vakolat…„Ej, ráérünk arra még!”«
2016 júliusában született meg az első kormányhatározat az Iparművészeti nagyrekonstrukciójáról, akkor a befejezés dátuma 2019. március 31-e volt. A múzeum bezárása előtt egy hónappal, 2017 augusztusában a határidőt 2021. július 30-ra tolták ki, a felújítást 1,4 milliárd forintért újraterveztették. Jelen állás szerint a műemléki rekonstrukció mellett az épülethez mélygarázs és egy új szárny is készül 25 milliárd forintból, a 3 ezer négyzetméteres kiállítótér 10 ezer négyzetméteresre bővül. Jelenleg még csak a műtárgyak elszállítása zajlik. Meglehet, 2023-at fogunk írni, mire megláthatjuk, a tervekből mi valósult meg.
