Májusban körbefutotta az internetet egy hangfájl, azaz egy néhány másodperces hangfelvétel, amelyen egy férfihang többször elismétel egy szót. Hogy melyiket, azt a hallgatónak kellett kitalálnia, illetve választhatott: azt hallja-e, hogy Laurel (ejtsd kb. lorl, jelentése babér) vagy azt, hogy Yanny (ejtsd kb. jenni). Ha ismételgetjük e két szót, vajmi nehéznek gondolhatnánk összekeverni őket, és mégis. A kommentelők három táborra oszlottak, nagyjából a felük Laurelt hallott, másik felük Yannyt, és voltak olyanok, pl. Stephen King, az író, akik mindkettőt hallották a folyamatos ismételgetések során.
Azt meg kell jegyezni, a ma is meghallgatható hangfelvétel minősége igen rossz, körülbelül olyan, mintha egy harmincas évekből származó mono hanglemezt hallgatnánk. A magyarázók egy része szerint pont ez volt a kétértelműség egyik oka: a zajos, rosszul szóló felvételt értelmeznünk kell. Vagyis a távolról sem hifi színvonalú felvételen az információ hiányos: nem minden hangzó szól tökéletesen, agyunknak tornáznia kell, hogy elkapja a helyes hangot. Akiknek ez sikerül, Laurelt hallanak – ez szól valójában -, akiknek nem, Yannyt. És mivel az érzékelésünk során folyamatosan tapogatjuk le környezetünket, egyeseknek sikerül mindkét változatot megfognia. A magyarázók másik csoportja szerint is érzékelésünk a ludas: a magas hangokra érzékenyebbek Yannit hallanak, akik nem, Laurelt. Még a The New York Times honlapján is található egy cikk, amely foglakozik a kérdéssel. Itt anélkül tudjuk digitálisan módosítani a beszélő hangmagasságát a fájlban, hogy közben a tempó és a dinamika változna. A basszus hangú beszélőtől egyértelműen Laurelt hallunk, de ahogy magasodik a hang, egyszer csak Yannyvé változik a szó. Hogy miért ezt vagy azt a változatot halljuk, ahhoz egyrészt a tisztán fizikai megközelítés nem elég, másrészt a pszichoakusztikai alapú elgondolások nagyon bonyolultak és részben spekulatívak is.
Mindenesetre a jelenség rávilágít egy bennem régóta motoszkáló kérdésre: nevezetesen, hogy amikor egy régi, kevés magas hangot tartalmazó, nyomott dinamikájú – a hangos és halk részek között kevés különbséget mutató - muzeális felvételt hallunk, mit hallunk? Azt, ami valójában szól, vagy azt, amit hallanunk kell? Azaz csak azért is minden idők legnagyobb előadóművészeit halljuk, hiszen vannak a korabeli élménybeszámolók olyanoktól, akik élőben hallották ezeket a művészeket és szuperlatívuszokban beszéltek róluk. És persze halljuk, hogy jók nagyon jók, de ha meghallgatunk egy újabb, jó minőségű felvételt, amelyen "csak" kiváló művészek szerepelnek, nem évszázados világnagyságok, kiderül, mennyi kis részlet, énekesi manír tartozik például egy jó énekes, hangszeres eszköztárába, amelyek a régi lemezekről nem derülnek ki.
A Laurel-Yanny jelenség elemzői is felhívják a figyelmet, a választók többsége már tudta, miről van szó, prekoncepcióval hallgatta a hangfájlt és ennek megfelelően is nyomhatta az egyik vagy másik gombot. Persze a régi hangfelvételek esetében a különbség nem olyan durva, mint amilyet a Laurel-Yanny jelenség példáz, nem halljuk Papageno helyett Taminót énekelni, és nem halljuk Beethoven Ötödik szimfóniája helyett a Kilencediket. A jelenség egyrészt egyszerű, hiszen mindenképp egyértelmű, melyik zenemű szól, de vajon mennyire lehetünk biztosak abban: valóban azt a gyönyörű énekhangot halljuk, amely egykor elkápráztatta az operaházak közönségét, úgy halljuk-e ahogy a frázisokat megformálta? Karajan híres volt arról, milyen műgonddal készíti felvételeit. Az ő Mozart Figarójának 1952-ben készült, és digitálisan feljavított változata 1996-ban jelent meg cédén, nagyjából a sztereó korszak előtti hangfelvételi technika csúcsát képviseli, még ha a digitális beavatkozás nem is varázsszer, információ ennek az eljárásnak a folyamán is tűnik el. Amin nincs vita, az az, hogy a zenei előadás bizonyos elemei, mint például a tempók, a régi lemezeken is egy az egyben vannak jelen, és sok minden érzékelhető, kikövetkeztető abból, hogyan kezelte Karajan a dinamikát, mely részletekre helyezett hangsúlyt. A felvételkészítők elsősorban az emberi hangra koncentráltak: megfelelően, élvezhetően szólnak az énekesek, jól körülhatárolhatók a karakterek, ahogy Erich Kunz, Irmgard Seefried, George London, Elisabeth Schwarzkopf és a többiek játszanak a hangjukkal. De ahogy a Bécsi Filharmonikusok nem tudják megmutatni azt, amit akár a Müpában is hallani lehet tőlük, nyilván az énekesek sem teljes fényükben ragyognak. Bár csak hallhatnánk őket 10-15 évvel későbbi felvételen.
Mindig is a világ egyik leghíresebb festménye volt Rembrandt "Éjjeli" őrjárata, pedig ma már tudjuk, a rárakodott szennyeződésektől volt olyan sötét a kép, hogy úgy tűnt, az alakok az éjszakában vonulnak, pedig lámpa nincs egyiküknél sem. Mennyit nyert a kép azzal, hogy a restaurálás után a kivilágosodott és kiderült, Frans Banning Cocq kapitányt és embereit nappali fényben – amely nem mindenhol ragyogó – ábrázolta a művész. Sajnos, a régi hangfelvételeket ilyen módon, ilyen szinten megtisztítani, feljavítani nem lehet, de azért becsüljük meg őket, lenyomatai egy olyan előadó-művészeti ethosznak, amely talán valóban az utolsó aranykorát élte a lemez készítésének idején.
