Kórházi folyosó, álmos kisváros, hétköznap délelőtt. Papírokkal, nagy méretű kartonborítékokkal kezükben várakoznak az emberek. Nagymamák tördelnek falatokra bocicsokit, s adják egyenként nyűgös unokájuk szájába, műbőrkalapos bácsik veszik elő a kockás szalvétába csomagolt kolbászos, uborkás kenyeret, férj igazgat asszonyt, asszony férjet. Olykor érkezik egy-egy miniruhás, vagy forrónacis csinos nő, egy kicsit ilyenkor elhalkul mindenki, s látszik az arcokon a csodálkozás, hogy jé, ilyen szép teremtményeknek is lehet bármi bajuk, amiért a röntgen előtt kell ácsorogniuk? De sustorgásra vált a váró népe akkor is, ha betegszállítón érkezik a kiszolgáltatott test, szinte hallik a sóhaj, amiért magunk még képesek vagyunk ülve várni a sorunkra.
Hirtelen feltűnik egy szürke alapon kék mozaikos, hivatalosan tyúklábmintás nadrág, felette ugyanilyen mintázatú, lötyögő kabát. A nadrág szára alatt, a bokánál fémkarikás bőrlánc, a lánc végét egy termetes asszonyság tartja a kezében. A ruha egy vékony nőt borít, fekete haja mindkét fülénél felnyírva, a többi lófarokban omlik le a nyakánál. A copf a nyak hajlatához vezeti a tekintetet, épp oda, ahol rúzsos szájformát rajzol ki egy tetoválás. Eszembe jut erről az egyik egri borász, aki szerint a bársonyos Merlot-nak lánybőr illata van, s hogy azt épp a fülcimpa és a kulcscsont közötti részen lévő nyakhajlatban lehet leginkább érezni.
A fiatal nőnek szappanszaga van, még a ruhája is mintha frissen lenne kimosva, öblítőtől illatozik. Leülnek, a lánc megcsörren. A velük érkező férfi fegyőr inkább állva marad, úgy szemléli a folyosót, mint valamiféle terepet, a derekán lévő adóvevő időnként dallamosan csippant egyet.
A lánc végét tartó asszony azt kérdi a fiatal nőtől, mik a tervei a jövőre nézve. Furcsán hivatalos a kérdés, de a másik úgy tűnik, hozzá van szokva, hogy a fura kérdésekre is válaszolnia kell. Azt mondja, gyereket szeretne, de olyan beültetőset, s azért fog dolgozni, hogy megkeresse a műtétre valót. S ha majd az a gyerek megszületik – s itt egy kicsit elragadja a hév, felemeli az amúgy halk hangját – akkor ő lesz neki a mindene, apja, anyja, testvére, szerelme, lelke világa. Nem fog hiányt szenvedni semmiben, mesét is mond majd neki minden este tündérekről, manókról, boszorkányokról.
A fegyőrnő erre anyáskodva azt mondja, inkább keressen magának egy jóravaló férfit, a gyereknek az a jó, ha nemcsak anyja van, hanem apja is. Meg aztán neki is könnyebb, ha nem egy keresetből kell megélni, ha van, aki felvágja a fát, megszereli a csapot, cipeli a nehéz cekkert. S ha enged kicsit a vadóc természetéből, ami miatt lám, odabent is meg kellett fegyelmezni nemegyszer, s nem véletlenül van ez a bokalövés sem, akkor könnyebben talál majd magához való embert is. A nő nem válaszol, csak dacosan összébb húzza a nyakát, a tetovált száj a nyakráncokkal együtt zsugorodik, minta nem is ő, hanem ez a száj mondana nemet a felvázolt, boldog élet víziójára.