A hatalom természetrajzáról vaslogikával, gyönyörű nyelvezettel regélő, mind remekebbnek tűnő Székely János darab, a Caligula helytartója, fájdalmasan aktuális.
Mondhatnánk, jó volt egykor, de mostanra belepte a por, de hát ezt nem mondhatjuk, mert a Ceaușescu-diktatúra idején írt darab ma is él és virul, mondatai lórúgásként hatnak. Többször felszisszennek a nézők a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház előadása közben, a Pesti Magyar Színházban, a felújítás alatt lévő Thália Színház égisze alatt szervezett Vidéki Színházak Fesztiválján, hogy, hú, már megint mi hangzik el. Olykor nagy a döbbenet, hogy ezeket a mondatokat nem ma írták, pedig sokhoz manapság is bátorságra lenne szükség.
Nem véletlen, hogy a dráma újra és újra előkerül. Legendássá vált a nagy művész, Harag György rendezte gyulai bemutatója. Később az ugyancsak erdélyi születésű Taub János vitte színre megdöbbentő erővel, Szolnokon. Ott Fodor Tamás volt Petronius, Caligula helytartója, és Kézdy György Barakiás, a jeruzsálemi templomnak a hatalom akaratával elszántan szembehelyezkedő főpapja. Fodor, immár hét éve megint játszik a Szkéné Színházban látható darabban, de átkerült a másik oldalra, ő lett a főpap, a kiváló Nagypál Gábor pedig a helytartó, Szikszai Rémusz erőteljes rendezésében. És hosszan folytatható a sor a kecskeméti teátrum és a Thália egykori közös produkciójával - Bagó Bertalan több ponton megrázó rendezésében - egészen a Nemzetiig, ahol a következő hétvégén kerül színre a darab, Szász János elgondolásai szerint. Ő az egykori gyulai Harag-előadás kellékese volt, és ez meghatározó élményt jelentett számára. Hát így érnek körbe a dolgok.
Székely remekműve újra puskaporos hordóként hat, robbanásveszéllyel fenyeget. A szó, a gondolat veszélyes gyújtóerejével. A veretes körmondatok is ütősen koppanósak, gyújtóbombaként hatnak. A tőmondatok pedig tőrdöfésként. A szöveg metsző okossága, amiből ezúttal elég sokat húztak, szinte húsba vájó. De nem az a céljuk, hogy feltépjék a húst, elgennyesítsék a sebet, ellenkezőleg, arra késztetnek, hogy gondolkozzunk el létünkön, töprengjünk, mi az, amit már nem lehet megtenni velünk, mert semmiképp nem engedjük. Tegyük fel a kérdést: hogyan védekezhetünk az elaljasodott világ, testet és lelket mérgező támadásai ellen? Hogy őrizhetjük meg integritásunkat? Van-e némi cselekvési terünk végső elkeseredésünkben, vagy zsákutcába tereltek minket, és tényleg nincs kiút? S hogy ez indok lehet-e arra, hogy meghajoljon, roppanjon a gerinc?
A darab eljutott Zalaegerszegre is. Szlávik István jókora, színpadra guruló katonai járgányt tervezett hozzá, rémisztő csöves puskával. Maga az erőszakos hatalom megtestesülése. És a császár katonái nyomulnak is be Jeruzsálembe, cipelik, rámolják a cuccaikat, közben durván, elszánt arccal lökdösik a zsidókat. Jelezve, hogy nekik ők senkik, semmik, az útjukban vannak, azt tesznek velük, amit akarnak. Érkezik Petronius is, talpig egyenruhában, hangos elszántsággal osztogatja parancsait, semmivel sem bizalomgerjesztőbb, mint katonái. Fenyegető a közeg, méhkasként bolydulnak fel a zsidók, izgatottságuk teljesen természetes. A nyers erő betört hozzájuk. És be akarja vinni a hatalom jelképét, Caligula szobrát a templomukba. Ahol ugye, nem lehetséges semmiféle bálványimádás. Ha ezt engedik, az a totális önfeladás.
Temérdek kényszerű kompromisszum mellett van, amiből nem lehet engedni, mert különben nincs értelme a létezésnek. Így aztán a helytartó és a főpap megmérkőznek egymással. Ezalatt, rendhagyó módon, szócsatát kell érteni. Érvek ütköztetését. Annak latolgatását, hogy mit muszáj és mit lehet. Két ember hajlandó egymás szemébe nézni. Nem sundám-bundám intézik a dolgaikat, hanem megosztják egymással a gondolataikat. Illúzió? Székely van annyira jó író, hogy hihetővé teszi. Farkas Ignác eljátssza a hatalom egy olyan képviselőjét, aki maga is elvesztette bizalmát abban, akit képvisel. Bár konok, mégsem totálisan fafejű végrehajtó, nem az a típus, aki számára a parancs az parancs, és nincs skrupulus, lelkiismeret-furdalás. Csak-csak hatni kezd rá, amit hall, és viszonozza is ellenérvekkel.
Balogh Tamás könnyen sebezhető, érzékeny főpap, aki a lehetetlent is megpróbálja a népéért. Csavaros észjárással szakadatlanul sorjáztatja egymás után riposztjait. És csudák csudája, a szó fegyver. Csak humánusabb annál. Hertelendi Attila és Szakály Aurél Petronius segédtisztjei, akik kilépnének a hadviselés veszélyesen agresszív taposómalmából, fontolgatják az árulást, de nem követik el. Mégis rájuk terelődik a gyanú és kivégzik őket, Caligula állandó követének, a Kiss Ernő által játszott Deciusnak a sugallatára, de Petronius parancsára. Hiába szegi meg végül Caligula parancsát, két hozzá közelálló ember igaztalan megölésével, maga is zsarnokká válik, kifordul önmagából. Ezzel az iszonyú tudathasadással beteljesedik a szinte sorsszerű végzet. Gubbaszt a földön, két kézzel fogja a fejét, ami valószínűleg mindjárt széthasad.
Sztarenki Pál rendezése megteremti a félelem légkörét, amikor mindenki gyanakszik mindenkire. De megmutatja azt is, hogy ugyan nagy erőfeszítések, hatalmas áldozatok árán, mégis szót lehet érteni. És a zsarnokság sem tart örökké, Caligulát is letaszították a túl magas pulpitusról. Persze, mint Petronius példája mutatja, akár a diktátorok ellenfeleiből is válhatnak új zsarnokok. És akkor ismét kell harcolni ellenük, megint játszani kell a Caligula helytartóját, ami sajnos, nem megy ki a divatból.
