„Begyerő. Némely népies tájejtéssel jelentése férfi nemzőtag. Zártabb hangon: bögyörő”.
Begyerőt sodrok. A palóc táj határán nőttem fel, már nem olyan szép nyílt „e” hangok között, mintha harminc kilométerrel odébb születek, de azért zárt, „őző” formára nem állna rá a szám, mifelénk, amit lehetett, ö helyet e-vel mondtak mindig. Ennen magam, például. Vagy pecerő, már hogy a népies tájejtéssel rendelkező férfi nemzőtagok sorát eképpen is tovább bővítsük.
Jászszentandrási házaspártól vettem a krumplit a matyóföldi piacon, s ha már akkor tudom, hogy a földes, fehér húsú, nem kásásra fövő, de azért tartásában engedékeny öklömnyi szemekből ilyen ételt készítek, megkérdeztem volna tőlük is, feléjük mi a neve ennek az egyszerű, olcsó, ízében mennyei, s variációjában szinte végtelen parasztételnek, amely puccos vendéglőkben, kicsivel több lisztet magába nyelve, és villával csíkosra formázva a gnocchi nevet viseli. Ott meg, ahol nem játszik a tájnyelv - iskolai napköziben például - sima nudliként ismert.
Egy kilónyi adagból háromféle lesz. Kettőt prézli takar majd, zsíron pirított, nem bolti. A nagyobbik adagra mák és porcukor került, ezt eszi az, aki a begyerőt édesen szereti, sőt, a nagyobb élvezet kedvéért még narancsos, gyömbéres szilvalekvárral jól meg is rakja a tetejét. Majd a maradék, immár tészta nélküli édes morzsát a hűtőben dugdossa, hogy ha desszertre vágyik, csak elő kelljen venni, s újra jól megpakolni lekvárral. Az efféle édesszájú ember nem is tudja elképzelni, hogy az igazi nudli nem édes, hanem sós, s legjobb akkor, ha nem finomra, hanem durvára őrölt sópelyhek hullanak az aranyló kis darabokra. Nálunk csak apám ette így, meg én, s bár azóta jobban szeretem prézli nélkül, szalonnával, túróval meg tejfellel, s kissé lepirítva a krumplis begyerőt – ilyen lesz a harmadik adag -, a távoli emlék kedvéért mindig elteszek magamnak a nagy tepsiből öt-tíz morzsás darabot, megsózom, s úgy eszem, mintha...
Be se kell csukni a szemem, úgy látom, és úgy hallom magam előtt a történetet, ami tízszer, hússzor, százszor is előkerült nudlisodrás idején. Mert hát ebben az ételben nem is az a legjobb, hogy finom, hanem hogy egy egész családot megmozgat a készítése. A langyos krumplit simán megpucolja az óvodás gyerek, a fémnyomón, erejét fitogtatva átpasszírozza a nagyobb, még ha néha ki is vörösödik az erőlködéstől. A gyúrás felnőtt munka, de a hengerré sodrás már megint lehet a kisebbeké, miként az életlen, vajkenő késsel történő darabolás sem okoz különösebb veszélyt. S ennél a fázisnál apánk, soha el nem mulasztva, hogy egy darabot véletlenül leejtsen, mindig elmesélte a távoli rokongyerek történetét, aki a földön heverő begyerő láttán a gatyájához kapott, belenézett, majd megnyugodva sóhajtott fel, hogy „édet ittenem, de medijettem...”
Hogy létezett-e valójában a távoli rokongyerek, s hiteles-e történet, vagy apánk magától találta ki, nem derült ki soha, de nem is lényeges. Nélküle nem nudli a nudli, ha úgy tetszik, ez nálunk a begyerő családi legendája.