Ki emlékszik már arra, hogy bő egy évvel ezelőtt az egész világ az alig 11 ezer négyzetkilométeres és 2,5 millió lakosú Katarra figyelt? Pedig akkor még úgy tűnt, hogy akár a terrorizmus támogatásával vádolt monarchia elleni háború lehetősége is a terítéken van – végül aztán csak a Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, Egyiptom és még néhány másik arab állam által bevezetett bojkott valósult meg. Maradtak az amerikai, és jöttek még török katonák, a polcok előbb kiürültek, aztán újra megteltek, például a sivatagba exportált magyar tehenek tejével.
Azért a szembenállásnak ezzel még nincs vége. A „nagy testvér” Szaúd-Arábia nemrégiben azt lebegtette meg, hogy csatornát építene végig a közös határra, ezzel lényegében szó szerint elszigetelve a Perzsa-öbölbe (Arab-öbölbe) félszigetként benyúló államot. A tervek szerint a csatorna 60 kilométer hosszú, 200 méter széles és 20 méter mély lenne, költségeit nagyjából 750 millió dollárra becsülik, és felhúznának még mellé egy katonai bázist és egy nukleáris hulladék-lerakót is, más hírek szerint inkább idegenforgalmi célokra használnák. Néhány elemző arra hívta fel a figyelmet, hogy a csatornáról szóló pletykák aligha vehetők komolyan, inkább a katariak elleni nyomásgyakorlásnak tekinthetők, más értesülések viszont arról szóltak, hogy öt beruházót már meg is hívtak, hogy tegyenek ajánlatot, és még szeptemberben bejelenthetik a győztest.
Közben Katar sem tétlenkedik, és mindent megtesz, hogy úgynevezett puha erővel szerezzen magának szövetségeseket. Ilyen például, hogy a cseppfolyós földgáz (LNG) egyik legnagyobb exportőreként számon tartott, tehát dúsgazdag ország több milliárd dolláros befektetéseket harangozott be világszerte - legutóbb Németországban és Törökországban -, vagy ide sorolható a 2022-es labdarúgó világbajnokság megrendezése is. De szintén a nyitáshoz tartozik, hogy bejelentették, állandó tartózkodási engedélyt kaphat évente 100 olyan külföldi, akiknek csak az anyja katari, vagy legalább húsz éve az országban él, vagy a katonaságban szolgál. Habár európai szemmel ez szigorú szabályozásnak tűnik, az Öböl-menti államokban nem osztják olyan könnyen az állampolgárságot és tartózkodási engedélyeket, mint Nyugaton. Katarban több mint kétmillió külföldi él, így néhányuk számára ez jelentős változást jelenthet, és külföldön is vonzóbbá teheti az országot.
És hogy milyen az élet az országban bő egy évvel a bojkott bevezetése után? Lapunk Szalai Mátét kérdezte, aki az uniós MENARA projekt keretében járt kutatóúton nyáron Katarban. „Én magam is Doha egyik bevándorló negyedében szálltam meg, ahol katarival alig, dél-ázsiaiakkal annál inkább találkozhatott az ember. A helyiek és a gazdag bevándorlók ugyanis a luxus kerületekbe tömörülnek, így Doha ezen része jobban hasonlított egy dél-ázsiai városra. Volt szerencsém bejárni egy mesterséges szigetet is, az meg olyan volt, mintha Európában járnék: Ferrari szalonnal, bioboltokkal és kávézókkal. Jellemző, hogy ha látnivalók után érdeklődik az ember, mindig plázákba küldenék” - írta le a főváros két arcát a Külügyi és Külgazdasági Intézet kutatója.
Elmondása szerint a bojkott utáni első pániknak nyoma sincs már. „Minden kapható, legfeljebb a termékpaletta cserélődött le iráni, török árura. Gőzerővel folynak az építkezések is. A Szaúd-Arábiából és Egyesült Arab Emirátusokból elmaradó turisták miatt legfeljebb az idegenforgalom gyengült” - vélekedett. Amin viszont szerinte nagyon is érezhetők a történtek, hogy az emberekben az arabsághoz és az Öböl-menti országokhoz kötődő identitást egyre inkább felváltja a nemzeti, katari öntudat. „Közben viszont a határokon átívelő törzsi, családi kapcsolatok miatt mindenkinek vannak hozzátartozói a szomszédos államokban, akikkel most nem, vagy csak nehezen tudják tartani a kapcsolatot. Ez keseríti meg talán a legjobban az életüket” - tette hozzá.
De milyen is egy átlagos katari élete? Szalai Máté emlékeztetett arra, hogy természetesen Katar is iszlám ország, ám valamelyest ebben is különutasak: úgy vélik, hogy szemben a szigorú szaúdi „sivatagi vahabizmussal”, ők a nyitottabb „tengeri vahabizmust” gyakorolják. Elmondása szerint a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a „nyugatias” fogyasztói társadalom dübörög, de az egyre élénkebb kulturális életben is jelen van már a Nyugat, például régóta vannak mozik, és nyáron kulturális fesztiválokat is rendeztek. Ami viszont a női egyenjogúságot illeti, úgy vélte, arról még messze nincs szó, például a nők viselete szigorúan szabályozott, de az is törvénybe van foglalva, hogy a feleség engedelmességgel tartozik a férjének. „Ugyanakkor meglepő módon találkoztam egy melegjogi aktivistával is. Ezt persze Katarban nem úgy kell elképzelni, hogy kiáll a nyilvánosság elé és tüntet. Arccal nem vállalja a tevékenységét, a háttérből próbál hálózatot, mozgalmat szervezni, ahol megbeszélik a problémákat. A hatalom meg megtűri” - számolt be élményeiről.
És hogy mi jöhet ezután, hogyan oldódhat meg a válság? A Corvinus Egyetem oktatója úgy vélte, mind Szaúd-Arábiában, mind Katarban van annyira perszonalizált a külpolitika, hogy akár egyik pillanatról a másikra megoldódhat a helyzet. „A változásra alkalmat teremthet például, ha meghal valamelyik vezető. A térség hat államából háromban idős az uralkodó: a kuvaiti emír (89), az ománi szultán (77) és a szaúdi király (82) is. Ha valamelyikük távozna, de azt nem követné kiegyezés, az azt jelentené, hogy nem is akarják megoldani a válságot” - vélekedett. Szalai Máté szerint a katonai beavatkozás is valószínűtlen, és ha korábban volt is félelem emiatt a katariakban, mára már ennek nyoma sincs. „Állítólag az Egyesült Államok erős nyomására állt el Szaúd-Arábia a katonai megoldástól. Washington ráadásul kizárólag az Iránhoz való viszonyon keresztül vizsgálja a problémát, és az Donald Trumpnak is feltűnt, hogy például az Egyesült Arab Emírségek kereskedelme élénkebb a perzsa állammal, mint Kataré az arab blokád után. Közben az amerikai elnöknek az sem tetszik, hogy a vita hátráltatja terveiben, hogy életre hívja az „arab NATO” néven emlegetett katonai együttműködést - összegzett a szakértő.
