A többség persze bámul maga elé, és fogódzót keres: a 2010-es évek Magyarországán talán mégsem ment el teljesen a józan ész...
De nincs menekvés.
Diadal van.
Pedig még a magyar futballal símogatóan finoman bánó Nemzeti Sportban is az jelent meg az Északon vívott találkozóról: „Szürke, már-már semmitmondó meccsen...” Képzelhetik, milyen nívón mozgott a mérkőzés! Olyanon, mint a korábbiak túlnyomó része. A magyar válogatott az idén még nem nyert, sőt öt fellépéséből négy vereséggel zárult, az utóbbi tíz találkozója közül pedig csupán kettő hozott győzelmet – egyaránt 1-0 idehaza a Feröer szigetek, valamint Costa Rica legjobbjai ellen –, és hét alkalommal alulmaradt a gárda. Még az itthoni labdarúgás legsiralmasabb évtizedei során is unikum e hallatlanul gyatra mérleg, ráadásul a mostani statisztika úgy kelt döbbenetet, hogy az ellenfelek jelentős hányada abban a kategóriában van, mint a magyar csapat: a futottak még osztályban.
Kétségkívül előfordult már, hogy egész évben nem nyert meccset a nemzeti együttes. Oly sokáig voltunk lenn, hogy ennek csaknem negyedszázada. Az 1994-es esztendőben négy döntetlent és nyolc vereséget lehetett szomorúan feljegyezni, ám akkor a következő ellenfelekkel találkozott a címeres mezes együttes: Svájc, Ausztria, Szlovénia, Dánia, Lengyelország, Horvátország, Hollandia, Belgium, Törökország, Németország, Svédország, Mexikó. Ezzel szemben így fest a legutóbbi tíz mérkőzés vetélytársainak névsora: Portugália, Svájc, Feröer szigetek, Luxemburg, Costa Rica, Kazahsztán, Skócia, Fehéroroszország, Ausztrália, Finnország. E riválisok világranglistás átlaga – még úgy is, hogy a portugálok a hetedik, a svájciak a nyolcadik helyet foglalják el – ötvenhat. Öt közülük az első hatvanban sincs, a finn válogatottat például hatvannegyedikként jegyzik. Azért ilyen „magasan”, mert az együttes az utóbbi két esztendőben hétszer is győzött, sorrendben Izland, Koszovó, Észtország, Jordánia, Málta, Fehéroroszország és most Magyarország képviselői ellen.
Futballt ezúttal sem mutattak a „rokonok” – az ilyesmi nem szokásuk –, ám negyven év alatt immár harmadszor múlták felül hazánk fiait. Az 1978-as vereség még értelmezhetetlen volt – jóllehet kísérleti csapat szerepelt Helsinkiben, ahol a tatár Atik Ismail és az amerikai fedett pályás bajnokságban is szereplő Seppo Pyykkö váratlanul kipúpozta Gujdár Sándor hálóját (2-1) –, a 2014-es győri 1-2-től viszont már meg sem rezdültünk, mert addigra már régen hozzászoktunk mindenhez. Pardon, az efféle mélységhez hozzászokni nem lehet, maradjunk tehát annyiban: edződtünk alaposan...
A kanosszajárás netovábbja azonban a jelenkorban zajlik – ne feledjük: a múlt nyáron még Andorrától is sikerült kikapni, hogy aztán jöjjön Luxemburg, Kazahsztán, Finnország –, és nem irigyelhető a szövetségi kapitány, akit most éppen Marco Rossinak hívnak. Az utóbbi nyolc évben ő a nyolcadik szakvezető – igaz, Csábi József és Szélesi Zoltán csak egy-egy meccsre ugrott be a nagyobbnál nagyobb blamázsok idején –, és nincs könnyebb helyzetben, mint amilyen szituációban elődei voltak. (Még úgy sem, hogy kétségtelen tény: ennek tudatában vállalta a feladatot.) Habár Pintér Attilát már az első, tétmeccsen elszenvedett vereség után hirtelen kihajították, Rossi viszont ma, a görögök ellen is irányítja a csapatot, jóllehet díjmérkőzéses kudarccal kezdett. Ám ott, ahol idehívnak egy belgát, majd fél év múlva úgy rúgják ki, hogy eleinte nem is tud a menesztéséről, minden megtörténhet...
Egyebek közt az is, hogy valóságos hőstett lesz a tamperei 0-1-ből. Igaz, az Index tiszteletre méltó higgadtsággal írta: „A tartalékos finnek ellen nincs vállalható vereség.”
Azt gyanítom, még a legjobb összeállításban játszó finnek ellen sincs.
