Ha valaki azt hinné, hogy alábecsülöm a Nomád Világjátékok jelentőségét, netán gúnyolódom a bothúzásban elért eredményeinken, sietek leszögezni: ennek az írásnak nincs ilyen tartalma.
Már csak azért sincs, mert – fájdalom – a Nomád Világjátékok mibenlétéről sem volt fogalmam, a bothúzásról pedig még csak nem is hallottam. Jellemző – rám! -, hogy a szó hallatán azt hittem, hogy a földből kell kirángatni egy oda elásott botot, de persze távolról sem ez a feladat.
Most különben azért hozom elő épp a bothúzást, mert miközben ily kevés ismerettel rendelkezem erről a sportról – szégyen hajdani sportújságíróként -, a tudósításokból az derült ki, hogy több bronzérmet is szereztek ebben a számban a magyarok. Akik, mint bizonyára tudják, a magyar miniszterelnök megtisztelő jelenléte mellett maguk is elindultak a versenyeken. Sokáig gondolkodtam, hogy mit keresünk mi a közép-ázsiai országok eme nemes versengésén, de megadta a választ erre Orbán Viktor: a török – vö: türk - rokonság tette indokolttá a jelenlétünket. És hol máshol lenne a helyünk, ha nem a rokonaink között (láttam, finnek is ott voltak, na még egy rokon), kiváltképp akkor, ha itt a legnyugatibb Keleten csupa idegen vesz körbe bennünket, ahogy ezt szintén a magyar kormányfő mondá, „rokontalanok” vagyunk.
De térjünk csak vissza ehhez a bothúzáshoz, amely egy igen érdekes, és nem túl sok pénz igénylő versenyszám, ajánlanám figyelmébe a Nemzeti Alaptanterv szerkesztőinek, de még a hazafias nevelés felkent papjainak is. Viszonylag kis terület kell hozzá, mondanám még tornaterem sem szükségeltetik, csak egy fixen az élével a földbe rögzített maximum kétméteres léc. Nos, az ellenfelek a léc két oldalán elhelyezkedve, ennek a lécnek támasztva a lábukat próbálják a kezükkel megragadott botot kicsavarni a másik kezéből, vagy éppenséggel átrántani a vetélytársat a túloldalra. Erő és ügyesség, ennyi kell hozzá, egy-egy menet igazán nem tart sokáig.
Szégyen, ez, de nem tudtam, hogy létezik ez a sportág Magyarországon, de kell, hogy létezzen, hiszen válogatottjai is vannak. Nem is akármilyenek: az őshazában, Kirgizisztánban, ahol – gondolom – minden utcasarkon „bothúznak” a gyerekek – úgy, ahogy nálunk a grundon fociztak -, szóval egy ilyen mezőnyben hódítottak a mieink; három bronzéremről is olvastam; fiúk és lányok is hoztak belőle. Hallottam is őket megnyilatkozni, szerényen, de büszkén vallottak a sikerről. Az egyikőjük például elmondta, hogy az első fordulóban erőnyerő volt, a másodikban, sajnos, kikapott, így lett bronzérmes. Javaslom: ne becsüljük le az eredményt, és a medál felett érzett büszkeséget sem: pontosan az történt a bothúzásban, mint a magyar politikai életben.
Illetve a nemzetköziben. Miniszterelnökünk például most készül a maga bothúzására; itthon nem kellett megküzdenie, erőnyerő volt. A hazai vetélytársak elkerülték a vele való ütközést, meg egyébként is: maga a kormányfő is úgy látja, hogy nincs méltó ellenfele, a többiek még annyit sem érdemelnek, hogy akár egy pillanatra is együtt fogják meg azt a botot. Így aztán, az erőnyerés után, egyenesen az Európa-bajnokságra utazik a magyar versenyző, ahol egy hétperces menetben igyekszik kitépni a botot, a sportszerűtlenül közösen induló ellenfelek kezéből.
Alig várom már az MTI beszámolóját, miként is lett Strasbourgban aranyérmes a magyar versenyző.