„A szép csodáktól, az illúzióktól ne várj megoldást!” – énekli Evita (María Eva Duarte de Perón), az egykori elnökfeleség a róla szóló musical Argentína-dalában. A politikusnak és színésznőnek, el kellett viselnie, hogy élete utolsó napjaiban, mindössze 33 évesen, annak a kórháznak a falára, ahol ápolták, antiperonisták otromba módon felmázolják: „Éljen a rák!”
Napjaink izgalmas kérdése, hogy az azóta eltelt 66 esztendőben mit tanult Dél-Amerika csődökkel, puccsokkal terhelt, meghatározó országa a saját múltjából. Vajon úgy viselkedik-e, mint a szinte démonná vált Evita, aki nem engedte a rákos daganatot eltávolíttatni a szervezetéből, s ez az életébe került, vagy értelmesen használja-e fel a nemzetközi pénzügyi szervezetek (IMF) gigahitelét, amely reményt adhat a talpra állására. A válasz ma még kétesélyes.
Az általános válságkezelő gyakorlattól eltérően, amikor egy kormány másokra, többnyire az elődeire mutogat, hogy ők sodorták a tönk szélére az országot, az argentinok most mással próbálkoznak: felére csökkentették a minisztériumokat, exportadót vezettek be, hogy csökkentsék a költségvetés hiányát, és stabilizálják a romokban heverő pénzüket, a pesót. Az ország alapvető problémával néz most szembe, nem költhet többet annál, mint ami rendelkezésére áll, és mindent meg kell tenniük, hogy egyensúlyba hozzák a költségvetést.
Az argentinokra jellemző szentimentalizmus szerint ez az útja annak, hogy végre kikeveredjenek a „balsorsukból.”
Nem tagadva, hogy a magyar költségvetés sokkal stabilabb lábakon áll, mint számos latin-amerikai országé, világ sorsának alakításában részes befektetői piacok viszont azonos megítélés alá vonnak bennünket. Valamennyien feltörekvők vagyunk. S, ha akár Argentínában, Venezuelában vagy éppen Törökországban a közelgő csődtől való félelem válik uralkodóvá, akkor a forint árfolyama is pofonokat kénytelen elviselni. Miként most is.