A fotón épp úgy nézünk ki, mintha Agatha Christie tíz kicsi néger című könyvéből léptünk volna elő: már csak kilencen vagyunk, kényszeredetten mosolygunk, de a szívünk mélyén tudjuk, hogy valami nagyon nincs rendben. A társaság másik fele szerint ez egy csehszlovák film, s ahogy telik az idő, mind biztosabbnak tetszik, hogy ez a helyes megfejtés. Ötven perce érkeztünk az étterembe, amelyet – noha kint kellemes huszonkét fok van – tizenötre hűtöttek. Rajtunk kívül csupán a kerthelyiségben üldögél egy házaspár, minket azonban a jó idő ellenére az étterem zárt részébe ültettek, amitől az egész helyzetnek van némi büntetés jellege, de hát az ember ne legyen nagyravágyó. Összehúztuk magunkon a pulóvereinket, és igyekszünk szemet hunyni a tény fölött, hogy az ember normális esetben már negyedóra múlva kisétál, ha egy étteremben rá se hederítenek. Mi itt meghívott vendégek vagyunk, nem méltatlankodunk.
A hideg ellen öten közülünk a vodkában látták a megoldást, ám amikor roppant kedvesen megrendelték a pincértől az italokat, az se szó, se beszéd, eltűnt. Jó húsz percig nem is láttuk, amikor aztán visszatért, megkérdezte, mit kérünk inni, mintha csak az addig nem látott ikertestvére volna az előzőnek. Én ekkor már nagyon szerettem volna egy forró teát, de hát nem vagyok udvariatlan, akkor sem reklamáltam, amikor már mindenki más megkapta az italát, csak én nem.
A pincérfiú nagyon fiatal. Valahányszor kérünk valamit, idegesen igazgatja a szemüvegét, és előrehajol, mint egy Rejtő-hős, aki igyekszik jó benyomást tenni, miközben fogalma sincs arról, mi volna a feladata. A levesekkel van a legkisebb baj, másfél óra alatt megérkeznek. Finomak, egyébként. A főétel láthatóan nagyobb fejtörést okoz: a konyhából kijön egy pincérnő is a pincérünk mellé, és ketten jegyzetelik le, mit kérünk. Nem bonyolult egyébként: négy ebből, három abból, egy-egy amabból. Nincsenek különleges igényeink, és az előbbiekből okulva az újabb kör vodka kikérésével is várunk, amíg a rendszer feldolgozza az ételrendelést. A kerthelyiségben ülő pár tányérjait igen kegyetlen módon előttünk viszik ki.
Két és fél órával az érkezésünk után végre mindenki a főételt eszi. Engem kivéve. Egy darabig próbálom hinni, hogy csupán szokatlan műgonddal készítik el a húsgombócaimat, ám kiderül, hogy adminisztrációs hiba miatt nekem sajnos nincs mit ennem. A pincérfiú azt magyarázza, hogy kolléganője rosszul írta le a rendelést, én pedig nem vitatkozom, noha láttam, hogy ketten írták a listát. Úgyis vigyázok az alakomra, nevetek kényszeredetten. Az asztaltársaság ekkor már nincs híján a cinizmusnak. Valaki a gyrosos bosszúját emlegeti, a legrémisztőbb városi legendát, ami nem is legenda, úgyhogy arra jutok: jobb, ha nem reklamálok túl vehemensen, isten tudja, mi kerül különben a desszertembe. Ekkor kérjük meg a Rejtő-pincért, hogy lefotózzon minket. A kép minősége amúgy kifogástalan. A pincér almás pitét ajánl, én lecsapok a lehetőségre. Kisvártatva visszatipeg az asztalunkhoz, és bizalmasan valami kókuszos süteményt javasol helyette. Nem merek ellenkezni.