Korántsem egységesek a kis- és közepes vállalkozások abban, hogy exportképesek legyenek, horribile dictu külhonban képviseleti irodát működtessenek, leánycéget alapítsanak, vagy piaci ismeretekkel rendelkező ügynököket alkalmazzanak. A segítségnyújtásra kiszemelt kereskedőházi szervezet viszont megbukott. Maga a külgazdasági és külügyi tárca is elismerte, ahhoz, hogy ez az intézményhálózat "a legmagasabb színvonalon és hatékonysággal ellássa exportképesség-fejlesztési és a külpiacszerzési feladatát" szervezeti változtatásokra van szükség.
Pedig a külföldön működő kereskedőházak felállítása nem volt ördögtől való, de ha csak annyit mondunk, hogy a moszkvainak az (egykori) Quaestor volt a meghatározó tulajdonosa, akkor nem járunk messze az igazságtól, ha megállapítjuk: kereskedőházak kiválóan fizető kádertemetőként és a külhonban élő szerencselovagok Eldorádójaként funkcionáltak. Bár nem tagadjuk, hogy a "fertőzöttség" ellenére, ritka kivételként, még egészséges működés is fellelhető volt. Akadtak, akik szerint a kormány nem áldozott elég pénzt a (kül)kereskedelemfejlesztésre. Fájó kimondani: még szerencsére!
Miniszterelnökünkről közismert, hogy nem a gazdasági folyamatok átlátása a legerősebb oldala. Amikor új kormányprogramjának meghirdetésekor úgy fogalmazott, hogy "a hazai tulajdonú társaságok arányát 50 százalékkal (kell) növelni az exportban," ezt csak a torz hazafiú hevület részeként írhatjuk le. A legfrissebb statisztikai adatok szerint a hazai tulajdonú cégek exportrészesedése bizony elég szerénynek tűnik. Ezt elvileg 50 százalékkal megnövelni nem egy nagy kunszt. Sikere mégis kétséges. Most attól tekintsünk el, hogy külkereskedni tudni kell. Az azonban az igazi akadály, hogy lámpással kell keresni az olyan társaságokat, amelyeknek a hazai piac már szűkös ugyan, de a bővülés lehetőségét ne külföldi befektetőtől várnák (lásd Szentkirályi vagy a Fornetti). Ez a versenyképes fejlődés iránya. Szeretjük, nem szeretjük. Ez a realitás.