Zsinórban születnek újjá nagy filmsikerek színpadon, sokszor azt sem tudjuk, mi volt előbb, a darab, a film, netán a könyv, de a legtöbben általában a filmre emlékeznek, és ahhoz hasonlítják, amit a deszkákon látnak. Így van ez a Janika esetében is.
Békeffi István és Stella Adorján 1945 végén írták a darabot, 1949-ben Keleti Márton filmje tette híressé. A címszerepet Turay Ida játszotta, akinek örök szerelme, örök férje és állandó házi szerzője volt Békeffi. Most a Szolnoki Szigligeti Színház adta a Janikát a Városmajori Szabadtéri Színpadon, de az elmúlt évadban műsorra tűzte a Turay Ida Színház és a Pannon Várszínház is. Nemrég a Karinthy Színházban is repertoáron volt. A filmes élményt sokaknak kiegészíthette a Játékszín évtizedekkel ezelőtti produkciója, Udvaros Dorottya remeklésével - Malvin öltöztetőnőként tündökölt benne maga Turay is.
Mitől agyonüthetetlen ez a látszólag csacska történet? Az még hihető, hogy a nagyszerű díva, ünnepelt színésznő otthon éppen egy 14 éves srácot próbál a következő premierhez, kínlódik vele, korábban közölte a direktorral, hogy ez nem megy neki, mert ki a fene hiszi el, hogy ő Janika. Aztán betoppan Amerikából az ott íróként híressé vált férj, aki két hét házasság után lelécelt a messzeségbe, összeszedett kint egy csinibabát, újra akar nősülni, emiatt eszébe jutott, hogy csak el kellene válni. De az nehezen elképzelhető, hogy amikor megpillantja a 15 éve nem látott feleségét - rövidnadrágosan, játékvonattal -, a saját gyerekének hiszi. És ettől hirtelen előtolulnak benne a régi érzelmek, a családalapítási vágy. A színésznő pedig rátesz erre temérdek lapáttal, játszani kezd a férfinak, akibe még mindig szerelmes, és kettős szerepében újra magába bolondítja. Aztán pedig lesz boldog vég.
Ugye, hogy orbitális butaság? A filmet kommentelők között egy hozzászóló totálisan hihetetlennek tartja az álruhás történetet. Például ezt írja: "Ne akarja senki elhitetni, hogy egyből az arcvonásokból, a hangból nem lehet látni, hogy a Janika egy nő, főleg, ha nemsokára meglátja volt feleségét. Nekem ne mondja senki, hogy nem tudja valaki felismerni a volt feleségét, akivel együtt élt (hált) akár 15 év után is."
Igaza van a hozzászólónak? Nyilván. De akkor miért van ekkora sikere ennek a hülyeségnek? Mert még sincs igaza. No, de akkor hogy is van ez? A színházban működnek bizonyos konvenciók, persze, ezeket el is kell hitetni velünk, de nekünk is bele kell menni a játékba, nem szabad bemerevedni, hogy na, ilyen nincs. Az álruha, amiben nem lehet felismerni valakit, pontosan ilyen konvenció. Látható például a Nemzetiben Goldoni Házasság Palermóban című darabja, abban is álruhába kell öltözni ahhoz, hogy a szerelmesek boldogok legyenek. Shakespeare Ahogy tetszik című vígjátékában Rosalinda férfigúnyát ölt magára, egy másik Shakespeare műben, a Szeget szeggel-ben, a herceg húz magára álruhát, hogy jobban kiismerje az embereket.
Beethoven remekművében, a Fidelióban, Leonora férfiruhát ölt, hogy kiszabadítsa börtönbe vetett szerelmét. Nem válik nevetségessé? Minden szereplő ostoba, mert nem ismerik föl: hiszen ez egy nő!? Nem, ez a színházi konvenció, tudjuk, ezt el kell fogadnunk, hogy elragadjon a cselekmény. És ehhez nem elég az álruha, ami önmagában tényleg lehet röhejes. Átlényegülés is kell, igazi színészi teljesítmény, meg összekacsintás színpad és nézőtér között. Sőt, az álruhának jelentése is lehet, a legkézenfekvőbb, hogy ilyen meghasonlásra kényszerülünk a cudar világban.
Bármilyen habkönnyűnek is tűnik a Janika, ez is benne van. Gondoljunk bele, közvetlenül a háború után íródott, ami tömegesen szakított szét családokat, ahogy aztán 1956 is. Hányan, de hányan hittek abban, hogy halottnak nyilvánított, vagy a messzeségbe vándorolt hozzátartozójuk egyszer csak felbukkan, és jóra fordulnak a dolgok. A maga bohókás, érzelmes módján ebbe trafál bele a Janika. Könnyedén elvicceljük azt, amin legszívesebben sírnánk. Rafinált módon móka tárgyává teszi elég gyakori tudathasadásos állapotunkat.
A szolnokiak előadásának első felvonása után kedvem lett volna elmenekülni. Könnyedség helyett erőlködést tapasztaltam, a nézőtéren sűrű nevetés helyett ritkákat, bávatag tekinteteket. De jó, hogy nem lógtam meg, mert aztán bedöccent a produkció. A végére meg is szerettem, mint a közönség. Kertész Marcellát elkapta a hév a színésznő szerepében. Érzékeltette, hogy nem babra megy a játék, élet-halál kérdés számára ez a férfi, és azt is, hogy közben mennyire imádja, hogy el képes hitetni vele, hogy ő egy kölyök. Barabás Botond a nagyon fess férj, aki tudatában is van hódító voltának, de aztán kiadós leckét kap. Kimondottan kedvelem Gyöngyössy Katalint a színésznő anyjaként, még mindig szép nőt formál, aki pontosan érti, miért is küzd a lánya. Ahogy felhúzott orrú öltöztetőnőként Gombos Judit is, aki igen jól célzottan odatesz néhány poént. Karczag Ferenc a farkasvakságban szenvedő, némiképp elefánt a porcelánboltban típusú apát adja. Mészáros István a csíziót ismerő, ügyesen lavírozó direktor. Túri Erzsébet elegáns, békebeli, polgári miliőt tervezett díszletként, és mutatós jelmezekkel örvendeztet meg. Molnár László rendező nem talál ki semmi kunsztot, a kezdeti döccenők után korrekten levezényli a produkciót. A közönség már nevet, és kicsit meg is hatódik, ahogy ezen a darabon kell.
