Álmos, már-már ijesztően álmosan indult a 75. Velencei Filmfesztivál nyitónapja: a Lidón található fesztiválpalota környékén sokkal több volt a katona-rendőr-csendőr, mint a fesztiválozó. Persze lehet, ez annak is betudható, hogy idén még szigorúbbak a biztonsági előírások: többszörös biztonsági kordonok, táskák átvizsgálása és fémdetektoros köszöntés-simogatás a rendezvénytől bő ötszáz méterre kötelező kanyarban. Szerda reggel ez még ráérősen ment, a katonáknak még arra is volt érkezésük, hogy halálosan komoly arccal közölték, a szendvicseim bizony náluk maradnak. Aztán, amikor látták, hogy hiszek nekik, jóízűen kiröhögtek. Ám, amikor sorba kellett állni az Oscar-díjas Damian Chazelle új mozijának, Az első ember sajtóvetítésére, már érezhető volt, vagyunk már egy páran: ha gond nélkül be akart jutni az ember, fél órát kellett a tűző napon sorba állnia.
Ahogy várható volt, Damien Chazelle nagyot álmodott. Mondjuk, muszáj is neki. A Whiplash és a Kaliforniai álom után mindenki a következő remekművet várja a korunk talán legnagyobb zsenijének tartott ifjonctól, mindenki óriási elvárásokkal ült be a vetítőbe. Az általános első benyomások, amiket el tudtam kapni kifelé menet: jó volt, de sokkal jobb is lehetett volna. Első körben egyet is tudtam érteni, a film borzasztó hosszúnak tűnt, de már néhány óra elteltével már egyre jobb a véleményem a látottaktól. De mitől ez az ambivalencia? Mindannyian prekoncepcióval ültünk be – miképpen mindenki más is így fog tenni –, és ha Neil Armstrong tesztpilóta és űrhajós karrierje téma, amelynek kapcsán átéljük a Holdra szállást is, sok mindenkinek van ott a fejében az Apollo 18-tól a Gravitációig sokféle filmélmény.
Ezzel persze Chazelle is így van, csak éppen ő formát bont. Nem érdekli a gyors tempó, inkább a dráma szintjén teremt feszültséget. Foglalkozik az űrhajósok (a Gemini program és az Apollo projekt résztvevőinek) életével, nem csak Armstrong itt a hős. Sőt. Inkább egy vagabund pasas, aki sokszor a saját bőrét is kockáztatja. Rá lehet bízni a halálosnak tűnő missziókat, mégis ő élte meg, hogy ő legyen az, aki elsőként a Holdra lép. Chazelle ábrázolásában Neil Armstrong egy igen szikár és érzelmeit kimutatni képtelen ember, aki tesztpilótaként eljutott az atmoszféra „végéig” és látta, ott egy egészen más világ van már, és ez megváltoztatta az életét. Felfedezni akar, minden áron. A földi élet neki fájdalommal teli: az egyik kislányát elvesztette a rákkal szemben. Bármilyen meglepő is: ez a szerep nagyon jó áll a minimalizmust lelkesen alkalmazó Ryan Goslingnak.
Armstrong utazása a Holdra egyfajta spirituális beteljesülés is, amit Chazelle egy gyönyörű szimbólummal old meg a Hold felszínén. Amikor Armstrong jelentkezik a Gemini projektbe, a felvételin megkérdezik tőle: a kislánya halála nem lesz rá a jövőben befolyással? „Az lenne a fura, ha nem így lenne”. Ez egy gyönyörű kör, amit Damien Chazelle ide álmodott a holdfelszíni lezárással. Nem, nem a híres mondatok az izgalmasak. Már ezért is látni kell Az első embert. Ezen a ponton megbocsátjuk neki a kissé enervált családi jeleneteket és a feleség, Claire Foy olykor túlzásba vitt agóniáit.
Ami még mindenképpen újdonság a tucat hollywoodi művek mellett: az Chazelle érzékeny kamerája. A tragikus pillanatoknál pontosan érzi, mennyi az a minimum, amit mutatnia kell, illetve a tudományos fantasztikus esetében is inkább a fantáziánkra bízza a látványplánokat. Amikor az űrben vagyunk, ott kuporgunk az űrhajósokkal, átéljük azt a borzasztó klausztrofóbiát, ami a munkájukkal jár. Ha az ember figyelmesen nézi a kompozíciókat, akkor egyértelművé válik: számos apró csoda van elrejtve. Például, amikor Gemini 8 kilövésére várunk Armstrong ölében kvázi, és kinézünk az ablakon, látjuk, amint egy madár elsuhan. Vagy egy-egy elkapott kézmozdulat, pillantás is sokkal többet mond, mint mondjuk Alfonso Cuarón Gravitációja esetében, ahol 3D-ben pörögve láttunk esni egy bázist, a dráma hevében pedig Sandra Bullock röhejesen elsírta magát. Az első ember viszont olyan mozi, amelyben a pont a dráma miatt nem érnek rá sírni a történet hősei.
A látvány kapcsán érdemes megemlíteni még egy szándékolt tettet: jelesül, hogy Chazelle Az első embert Nathan Crowley látványtervezővel, Christopher Nolan állandó munkatárásával közösen készítette. Így nem véletlen, hogy kevés a CGI (számítógépes animáció) – sokkal több az analóg, épített díszlet –, és az sem, hogy olykor eszünkbe jutnak olyan filmek, mint a Dunkirk vagy a Csillagok között.
