John McCaint élete utolsó éveiben a Szenátus lelkiismeretének hívták, de ennél sokkal több volt: példa a világ minden katonája és politikusa számára. Mi idehaza jó ideje nem ismerünk ilyen politikust, de Amerikában vagy máshol sincs belőle sok.
A négy nappal 82. születésnapja előtt elhunyt John McCain egész életét a köz szolgálatának szentelte. Nagyapja és apja egyaránt négycsillagos admirális volt, belenevelték, hogy vannak fontosabb dolgok a személyes sorsnál. Lobbanékony, szabad szájú, ugyanakkor jó humorú, az emberek szolgálatában alázatos, a barátságokra és a jó célok érdekében történő szövetségkötésekre mindig nyitott államférfiként marad meg a történelemben.
A 2008-as republikánus előválasztás egy pontján annyira kifogyott a kampánykasszája, hogy már csak egyetlen fizetett asszisztense maradt. A már akkor sem fiatal, háborús sebesülései nyomait viselő McCain egyedül utazott városról városra, a turista osztályon repült és maga húzta a bőröndjét. A jelölést elnyerte, az elnökválasztást elveszítette, de a Barack Obama sikerét elismerő beszédében szép szavakkal méltatta a büszkeséget, amelyet abban a pillanatban a fekete bőrű amerikaiak érezhettek.
Pontosan tudta, milyen vonalak választják el egymástól a fehéreket és a feketéket, a gazdagokat és a szegényeket. Gyökerei egy virginiai ültetvényes famíliához kötötték. Amikor a rokonok összejönnek, a nagy családi fotón a McCainek egyik fele fehér, a másik fele fekete. Megtette, amit lehetett. Amikor saját gyermekei felnőttek, felségével örökbe fogadtak egy fogyatékkal született bangladesi kislányt. A 2000-es előválasztáson ezt George W. Bush kampánya kíméletlenül ellene fordította: elterjesztették, hogy "fekete zabigyereke van". Az undorító fogás nyomán ki is szállt a versenyből, pedig sosem szerette feladni a küzdelmeket.
Fiatalon döntött, hogy gazdag legyen vagy büszke. Privilegizált helyzetét feladva haditengerészeti pilótának állt. Sokszor nézett szembe életveszéllyel, s amikor Vietnamban lelőtték a gépét, visszautasította, hogy flottaparancsnok apjára való tekintettel őt egyedül elengedjék. Hadifogolyként öt évig volt a "Hanoi Hilton" lakója. Erre mondta a hadkötelezettséget gondosan elkerülő Donald Trump, hogy ő azokat a katonákat szereti, akik nem esnek fogságba...
Nézeteiben konzervatív volt, de a szó liberális értelmében. A fiskális fegyelmet és az egyén felelősségét helyezte előtérbe, ugyanakkor tudta, hogy egy gazdag társadalom felelősséggel tartozik a leszakadtak, elesettek iránt. Az erős hadseregben, a NATO-ban és az oroszok féken tartásában hitt, ám mindig kész volt az őszinte párbeszédre. Mi már csak azért is megjegyezhettük a nevét, mert borzalmas véleménye volt a nehéz helyzetekben könnyű megoldásokat kereső, népszerűséghajhászó politikusokról. Orbán rendszeréről nyers egyértelműséggel fogalmazott, és dacosan Mesterházy Attilát fogadta...
Bár voltak dolgok, amiket később megbánt, például azt, hogy Vietnámban hosszas kínzás után aláírt egy önvádló nyilatkozatot, a döntő kérdésekben sosem voltak kétségei. Utolsó interjúiban, a közeli halál tudatában arról beszélt, milyen hálás a sorsnak, hogy ennyire boldog és teljes életet élhetett. Végül is ki kívánhat magának ennél többet?
