Először nem értettem, miért éppen az eldobott pelenka esete keltett ekkora vihart. Persze, nem szép dolog, de a kis csomag mégsem mérhető azokhoz a Himalája méretű disznóságokhoz, amelyek mellett már közönyösen megyünk el. Pedig jóval büdösebbek, mint a használt pelus. Ami inkább csak botrányocska, mint botrány. Igaz, a miniszterelnök még 2011-ben megígérte, hogy „senkit nem hagyunk az út szélén”, de konkrétan a pelenkákról nem beszélt. Egy szóval sem mondta, hogy azokat se hagyjuk az út szélén. Különben is, csak a magyar útszélekre vállalhatott garanciát, a horvátokat ki sem ejtette a száján. Már csak ezért sem értem ezt a nagy felháborodást. És ha ez a bosszú Jellasicsért? Na ugye.
Még valami megértés-féle is támadt bennem a szemetelő fiatalasszony iránt. Én is voltam nyári kismama: nagy pocakkal, nagy hőségben, pláne, ha előtte órákon át egy kétévest kellett nyugton tartani a kocsiban, az a húsz méter a kukáig is soknak tűnhet. Ettől még persze csúnya tapintatlanság mások iránt, ha az ember nem teszi meg azt a húsz métert. Megérdemli az ejnye-bejnyét. De itt az indulatok túlnőttek az ejnye-bejnyén. Orbán Ráhel, pechjére, ám nem függetlenül előéletétől, egy társadalmi jelkép közepén találta magát. Egyetlen hanyag mozdulata olyan volt, mint egy tankönyvi szemléltető ábra. Minden másnál érzékletesebben mutatta meg az új uralkodó osztály és a többiek közti szakadékot. Mert az ország nem csak gazdasági és politikai értelemben hasadt ketté. A szabadságok, jogok és kötelességek épp olyan egyenlőtlenül vannak elosztva, mint a javak. Az egyik oldalon gátlástalanság, a másikon csupa gát. Az egyiken mindent szabad, a másikon egyre kevesebbet. „Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad a kisökörnek.” Él itt vagy tízmillió, járomba fogott kisökör – úgy is kezelik őket, úgy is szólnak hozzájuk -, és néhány Jupiter. Az illem, az erkölcs, a jog, az emberség szabályai csak a közemberekre vonatkoznak. Az új uralkodó osztály nem törvényen kívüli, hanem a törvények feletti.
Az egykori újgazdagokat azért mosolyogták meg, mert nem ismerték az etikettet, rosszul használták a kést-villát, asztalkendőt „Nem volt gyerekszobájuk” - mondták róluk. A mostani újgazdagok második generációjának nagyon is volt gyerekszobája. Éppen attól szabad nekik mindent, mert a megfelelő családban volt az a gyerekszoba. Egész dinasztiák épülnek ki, egyre hibátlanabbul megkötött nyakkendőkkel, egyre jobb iskolák bizonyítványaival a zsebben, akik nem az etikettre, hanem az etikára fütyülnek. Nem az illemen lépnek túl, hanem a törvényen és a tisztességen. Behajtanak a tilosba, és ha elkéri az igazolványukat egy óvatlan rendőr, az kap majd frászt, a hülyéje. Megnyernek minden közbeszerzést, elcsalják az uniós és hazai pénzeket, úgyis kimossák őket.
A jog, az erkölcs, a szabályok arra valók, hogy a pórnépet fegyelmezni lehessen. Az új uralkodó osztálynak nem kell igazodni a törvényekhez, hiszen maga alkotja őket, a gazdasági és a jogalkotó politikai elit már rég összefonódott. Ha a törvény mégsem elég hajlékony, akkor születik egy személyre-ügyre szabott „Lex X. Y”.
A rendpártiságnak ez a leghitványabb és legálszentebb fajtája. Lefelé rendet hirdet, szemmel tart, utánad nyúl, megrángat, kioktat, terel és idomít, az új urak viszont kényük-kedvük szerint taposnak bele normába, szabályba, bárki érdekébe és életébe. Közben a „rendre” szoktatott kisember állását, megélhetését féltve egy percre sem mer eltérni az embertelen szabályoktól sem. Vagy mert tart a feljebbvalóitól, vagy mert ezekbe a parancsokba kapaszkodva remél egy kis tekintélyt, ötperces, tűnékeny hatalmat magának. A buszvezető leszállítja a családot, mert a négy éves kislány ivott egy korty vizet a járművön. Szabály az szabály, hőségriadó idején is. 35 fokban zárják el a vizet gyerekes családoknál, hiszen számlatartozásnál ezt írja elő a szabályzat, és nem mernek szólni a főnöknek, hogy ezt talán most nem kéne. „Lent” a merev szabálytisztelet, a lélektelen parancskövetés roncsolja az emberséget, „fent” a normák cinikus felrúgása.
A pelenkaügy kiváltotta reakciók is jelkép- és tünetértékűek. Egyrészt mutatják annak a tehetetlen dühnek a romboló erejét, amely igazságot tenni nem tud, ezért méltatlan acsarkodásba süllyeszt. Vannak, akik sziszegnek a semmiről nem tehető kisgyerekre vagy a megszületendő babára, csúfolódnak a kismama pluszkilóin. A járvány terjed: ha az új urak fütyülnek az emberi érintkezés normáira, akkor ők is megengedik maguknak. A klientúra is hozza a formáját: azt hibáztatja, aki a vétséget szóvá tette. A legkreatívabb a Pesti Srácok apológiája: „Egy idióta mocskos aljadék libsi” nyilván a kukából vette ki és tette az útpadkára a pelenkát, hogy lefotózva megrágalmazhassa a miniszterelnök családját. Majd a pelenka tartalmától megihletve a „bélsárlelkű posztkomcsi bagázst” kárhoztatja.
A bűz terjed, fertőz és fojtogat. Pelenka, napról napra újratöltve. És ilyen lesz a vége is: ők majd elhúznak a luxusjárműveikkel, és csak a szennyesüket hagyják itt nekünk. Meg azt, ami a pelenkában szokott lenni.