Szabó Jancsi emlékére
Évfordulókban nincsen nálunk hiány. Most éppen a Nagy Háború százéves jubileuma van soron. Vajon mit fogunk róla kitalálni? Miféle hősi eposzokat? A régi katonanótát, azt, hogy "Megállj, megállj, kutya Szerbia", már senki sem ismeri. Pedig alig száz éve még ezt fújta minden iskolás.
Janicskám, grószmutti öccse is nyilván velük. Még nem volt tizennyolc éves, hamis papírokkal vonult be. Önkéntesen! – ezt sírva mesélgette nagyanyácskám. És hogy őt hozták haza elsőnek Szerbiából. Ő volt az első – mint mondták akkoriban – hősi halott.
Megfeledkeztünk róla. Meséskönyv lett belőle, történelem. Nekem is csak most jut eszembe, amikor a Nagy Háborúról írom ezeket a jegyzeteket.
Mindezt idestova ötven éve, száműzetésben. Egy szigeten, ahol sorstársam, Létai úr meséli az életét. Létai bácsi, a fűszeres.
Minden ember élete regény. Mégsem minden ember élete érdekes. Egy időben azt hittem, a tálaláson múlik. De nem: egy élet akkor számít, ha tanulsága van. Ha teljes, végleges.
- A század elején születtem – meséli Létai úr. – Pesterzsébeten. Az apám szerszámlakatos volt, Belgiumból jött haza nemrég. A csepeli lőszergyár küldte ki, ő pedig, amint hazaért, nyitott egy saját üzemet. Lőszert gyártottak, kapszli kellett, nagyon puskaporos volt már akkor a Monarchiában a hangulat.
- Jól mondom?
- Jól.
Megtornásztatom az ujjaimat.
- Később még érdekesebb lesz! – ígéri a fűszeres. – Ezek a szerszámlakatosok finom emberek voltak, elegánsak, egészen halk szavúak. Ott dolgozott nálunk Josip Broz is, a Tito. Hallom, most már csak ezen a néven ismerik. Nekem persze csak Josip: ő volt, aki megcsinálta az első rolleremet. Mit mondjak róla? Apám falujabeli volt, laibachi, mind a ketten horvát eredetűek. Az asztalnál horvátul beszéltek, de tudott ő magyarul is, és olyan furcsán törte a németet. Mi mást mondjak, kérem? Egyszer korán jött haza. Levágta az ujját, csupa vér volt a kabátja. Kérdeztem tőle, hová tette. Azt felelte, megette a macska. És nevetett. Érdekes, hogy nekem is lekapta az ujjamat Santo Domingóban a gép. Csak az enyémet visszavarrták. Az övét így nem lehetett.
Meleg szél söpör végig a tornácon.
- Itt az eső! – mondja az öreg.
Ittunk.
- Szóval kérem, a háború. A műhellyel szemben laktunk, a töltés túloldalán. Egy reggel zenére ébredtünk: tűzoltók vonultak, az utcán énekeltek és táncoltak az emberek. Kitört a háború! Mit tudta a nép, hogy ez mit jelent…Még a legöregebbek is békében, nyugalomban élték végig az életüket. Nekem ez az első emlékem: az utcán fényes nappal csókolódznak az emberek. Aztán már nap mint nap ott ment el előttünk Kelebia felé a vonat. Vitte a daloló újoncokat. Volt, aki kiírta az ajtajára: "Rögtön jövök! Csak Szerbiába megyek." Hát, hamarosan hozták is haza őket. Ott rakták le a töltés mentén a sebesülteket. Nem énekelt akkor már senki. Ha egy inas betöltötte a tizenhetedik évét, föl kellett szabadítani. És már vitték is. Mehetett. Egymás után jöttek a hírek, hogy elestek ezek a gyerekek.
Beköszöntött az esős évszak. Ilyenkor éjjel-nappal zuhog az eső itt, a szigeten. Nekiültem, átnéztem a jegyzeteimet. Még nem láttam, hogyan lesz ezekből az emlékfoszlányokból egy ember élete.
- Bizony, tanár úr – mondta nekem az öreg. Ismertem én nemcsak Titót. Gábor Zsazsát is, meg Trujillót. Csupa híres embert.
- Van úgy – mondtam –, hogy egy gyerekkori emlék fontosabb, mint a híres emberek.
És dolgoztunk tovább. Kint zuhogott az eső. Hallgattam a fűszeresemet.
*
Múlnak az évek. Vége szakadt a száműzetésnek. Most pedig százéves lett a Nagy Háború. Eszembe jutnak nagyanyácskám könnyei. És ez a szegény megtévesztett Jancsi gyerek. Neki, az ő emlékének ajánlom ezeket a jegyzeteket.
