Érik a körte a fán, pödrődnek a zöld levelek, egyik-másik már rozsdabarnán hullik alá. A gyümölcsöket esély sem lenne a földön állva leszedni, az ágak az égig nőttek, létra kéne, jó hosszú, lehetőleg két lábon álló.
Különös érzés néznem a körtefát, hosszú percekig állok előtte. Közöm van hozzá, meg azokhoz, akik már rég nem élnek körülötte. A fa most ott áll egyedül, se kerítés nincs már, se nyári konyha, se csűr, se ház, csak zöld fű mindenütt, odébb parkoló. Azt gondoltam, kivágja majd az új tulajdonos, hogy még több parkoló legyen, még több beton, de úgy tűnik, volt belátás.
Sok éven át nézegettem ezt a fát. A dédszülői-nagyszülői házban tavasztól őszig kint zajlott az élet az udvaron, ebédelni mentek csak be, s utána hűsölni egy-két órát a heverőn, vagy inkább aktív pihenéssel eltölteni azt a kis időt, amit a forróság ellehetetlenít: diót törni, mákot darálni, olvasgatni Szabad Földet, Kincses Kalendáriumot, s várni, hogy bebukjon kicsit a nap a tanácsháza teteje mögé, s lehessen kimenni megint.
A körtefa alatt mosott teknőben, Flóra szappannal a dédanyám, nyáron is százráncú szoknyában, igaz, legalább nem feketében, hanem szürkében, s a fejét sem kötötte be ilyenkor virágos kendővel. Galambhaját, mely nem dús tincsekben, inkább árvalányhajas szálakban omlott alá, gondosan fonta be, úgy, hogy először balra, a vállán átvetette az egész fésülni valót, aztán puha barna kefével simította egyenesre, mintha nem lett volna épp elég egyenes. Három részre osztotta aztán, s ilyenkor mindig csodálkoztam, milyen mértani pontossággal tudja három részre osztani azt a sápatag kis tincset, s miként lesz ebből szigorú fonat, mindenhol arányos behajtásokkal, majd kerül a végébe pici madzag, amit körbevezetve aztán csinos koszorúhalmocska kerekedik a feje búbján. Ha volt kis elefántcsont kontyszorító kéznél, azt tűzte bele, ha nem, két hosszú hullámcsattal erősítette oda. Így zajlott ez téli reggeleken is, pontosan ugyanígy, pedig fagyos időben barhétkendő – palóc olvasata ez a hivatalos barhentnek - került a fejre, lehettek volna rakoncátlanabb fürtök, szétcsúszó fonatok, hisz nem látta azokat úgyse senki.
De nem lettek.
Itt, a körtefa alatt tanított meg a nagyapám kukoricát morzsolni, de nem ám kézzel, hanem korábban már leszemezett csutkával. Kézzel könnyű volt, azzal elszöszmötöltem jó ideig, néztem, ahogy belepottyannak a kosárba az aranysárga szemek, egyenként, s gyűlnek, mintha nyaklánc lehetne majd belőlük. Nyaklánc persze sose lett, ahhoz ott voltak a haszontalanabb dinnyemagok, fel lehetett fűzni azokat is, ha már jól kiszáradt vagy kéttucatnyi. Csutkával morzsolni azonban férfias tett volt, tudni kellett csuklóból, erővel mozgatni egymáson a két hengert, a szemeset meg a szemtelent.
Jó körtét adott a körtefa, mi kormosnak hívtuk, csodálkoztam is, hogy a boltban bosc-kobaknak írják ki, annak semmi értelme. Zamatos volt és mézes minden falat, s ahogy folyt le a csuklón a kicsorduló lé, azt lehetett gondolni, hogy így marad ez már mindig, amíg világ a világ.