Közhely, hogy világszerte válság van. Technológiai válság, ökológiai válság, a fogyasztói és termelői életmód válsága, a politikai elitek válságai halmozódnak egymásra. Egyre nehezebb a társadalmaknak fogódzót találni a világban. Ugyanakkor az ideológiai ellentétek is szélsőségesen kiéleződnek. Minden eddig biztos pont megingott. Kérdés, hogy mi tartja majd össze az európai társadalmakat.
Nos, bármilyen szomorú, a politika egyre kevésbé tölti be ezt a szerepet. A politikusok maguk is vért izzadnak, mert alkalmazkodniuk kell az új világhoz. A hagyományos ideológiák is válsággal küszködnek, miközben a lokális érdekek és a politika felhőrégiója egyre távolabb kerülnek egymástól. A társadalmak ugyanakkor úgy vannak megalkotva, hogy igénylik az összetartozás-tudat megerősítését. Nem lehet örökké háborúzni, konfliktusban élni, ahogyan azt némely politikus, sőt állami vezető hirdeti. A harc, a verseny mellett a békés együttműködés, együttélés is a társadalmak életének szerves eleme.
Ebben a helyzetben a kultúra jelenthet kapaszkodót. Nemcsak az évezredes tudásanyag, amely a népi kultúrában összegeződik, hanem a magas kultúra és a kettő határvidékén kifejlődött sajátos populáris kultúra is. Az elmúlt időben többen javasolták - köztük Csunderlik Péter történész -, hogy több irodalmi és mesehős szobrára lenne szükség. Ezeknek az előnye, hogy – ellentétben az egykor élt, valóságos személyekkel – nem alkalmasak politikai és pártviták felszítására. A politikusok szobrai szükségszerűen konfliktust generálnak, ezáltal messzebb visznek az eszmei, politikai és pártkülönbségeken felülemelkedő társadalmi kohéziótól. Ezek a szobrok arra helyezik a hangsúlyt, ami szétválaszt.
Természetesen a szétválasztás – a különböző értékrend és világlátás alapján – legitim. De ugyanolyan legitim az a szándék, hogy a különböző értékrendet valló táborok legalább időnként megtalálják a közös pontot, ami összeköti őket, másképp a politikai ellentétek megsemmisítik a közösségi összetartozás alapját. Szükséges, hogy legyenek olyan pontjai az életnek, amelynél a különböző világlátású emberek találkoznak, érintkeznek egymással. Ha két út egymással párhuzamosan halad, nem árt, ha öt-hat tér akad, ahol az utak összefuthatnak, és bárki szabadon megállhat nézelődni, eszmét cserélni.
Minél erősebb az összetartozás értéke egy társadalomban, az adott társadalom annál inkább ápolja az irodalmi hőseinek emlékét. Svédországban például 2007 óta szobor hirdeti Nils Holgersson emlékét. Selma Lagerlöf svéd regényíró leghíresebb hőse alighanem Nils Holgersson, az elvarázsolt kisfiú, aki Márton, a házilúd hátán utazik a vadludakkal Lappföldre. Az eredetileg játékos – ma azt mondanánk: alternatív – pedagógiai könyvnek indult Nils Holgersson csodálatos utazása a vadludakkal megismertette a század eleji svéd iskolásokat hazájuk földrajzával, állatvilágával és mondáival. A manóvá varázsolt kisfiú utazásának történetét az 1980-as években svéd-csehszlovák-japán rajzfilmsorozat tette ismertté világszerte. Gyermekek milliói izgulhatták 51 részen keresztül Nils, Márton és Pocok, az aranyhörcsög kalandjait.
Nils olyan szerves része a svéd kultúrának, ahogyan Don Quijote a spanyolnak, Asterix és D’Artagnan a franciának, Rinaldo Rinaldini és Pinokkió az olasznak, Bőrharisnya, eredeti nevén Natty Bumppo az amerikainak, Zagloba a lengyelnek, vagy Svejk a csehnek. Vagy Ludas Matyi, János vitéz, Háry János, esetleg a Tenkes kapitánya a magyarnak. Ha van olyan, hogy „néplélek”, akkor talán nem véletlen, hogy éppen ezek a hősök lettek mitologikusak: talán a nép bennük ismert magára leginkább.
De visszatérve Nilshez: Dél-Svédországban fekszik Skane megye. Innen, Svédország legdélibb részéről, Västra Vemmenhög faluból indul el. Legismertebb egykori „lakosa” emlékére 2007-ben szobrot emeltek, amely a Márton lúd hátán ülő Nilst ábrázolja. Az irodalmi alakok „megszobrosítása” nagy hagyományokkal rendelkezik: mindenki hallott Hans Christian Andersen mesehősének, a kis hableánynak a koppenhágai szobráról, amelyet 1913-ban avattak fel. Emellett szobrot emeltek Don Quijoténak és fegyvernökének, Sancho Panzának La Manchában, Robert Louis Stevenson Emberrablók című regénye két skót hősének, a valóban élt, XVIII. századi Allan Breck Stewartnak, az angolellenes skót lázadónak és David Balfournak, noha utóbbi teljes mértékben kitalált regényalak. Ez olyan, mintha a siklósi várban Béri Balogh Ádámnak és a Tenkes kapitányának, Eke Máténak emelnének közös szobrot.
A Marseille bejáratánál fekvő If várában évtizedek óta a börtön legismertebb egykori „rabjának”, id. Alexandre Dumas Monte Christo grófja című regénye főszereplőjének, Edmond Dantésnek a celláját mutogatják. Dumas mester háromkötetes regényével igencsak sokat tett If vára népszerűsítéséért, már ha ez találó kifejezés egy hajdan rettegett állambörtönnel kapcsolatban. Persze, itt raboskodtak olyan jelentős személyiségek is, mint Honoré Mirabeau, a francia forradalom későbbi politikusa, az alkotmányos monarchia híve, de a világban hányan ismerik Mirabeau nevét, összevetve Edmond Dantésszel! És még nem is beszéltünk a csehek közmondásos Svejk-kultuszáról. A „derék katona”, a cseh kisember megtestesítője Szlovákiában és Lengyelországban is rendelkezik szoborral. Mindennek fényében az angol Robin Hood- és svájci Tell Vilmos-szobrok szinte említésre sem méltók (sőt, mikor ezeket felállították, még mindkét kiváló íjászkészséggel rendelkező népi hőst valóságos személynek tartották).
Nekünk is van már irodalmi és filmes szobrunk: A nagy ho-ho-horgász című mesefilm sorozat Főkukaca kapott szobrot a Bem rakparton. Így már van olyan emlékhely, amely nem osztja meg a társadalmat. A Főkukac személyében jobb- és baloldali, konzervatív, liberális és szocialista, zöld, vagy éppen pártonkívüli teljes mértékben egyetérthet. Mindenki gyerekként találkozott a műkedvelő horgásszal és kukacával a képernyőn vagy könyv változatban, így mindenkinek van pozitív élménye róluk. A legnagyobb erőltetettséggel sem lehet valamilyen ideológiai, politikai ellentétet beleláttatni a nagy ho-ho-horgász, doktor Bubó, a Mézga család és a többiek kalandjaiba.
Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a mai magyar társadalomban ezek a hősök képviselik a legnagyobb közös többszöröst. A Tisza István-, Lukács György-, Wass Albert-, Horthy-szobrok, Ságvári-emléktáblák szétválasztanak óhatatlanul is, függetlenül az adott személyiség valós teljesítményétől, életének dilemmáitól. Ezek a szobrok mindig Geszler-kalapként szolgálnak majd az ellentábor tagjai számára. A politikai szubkultúrák számára ezek mást jelentenek, mint a történésznek vagy a történelmet szerető embernek: nem egykor élt emberek emlékhelyei, hanem a politikai azonosságtudat kiélésének helyszínei. Nem kell persze ezeket sem eltagadni, nincs szükség nevetséges szobordöngetésekre, minden szobor maradjon a helyén – de: ha élhetünk egy első látásra nevetséges, valójában komoly javaslattal, egyszer Budapest városatyái megfontolhatnák, hogy az „isteni béke” jegyében most egy ideig irodalmi hősök és mesehősök szobrait emelik.
A kohézió érdekében egyre nagyobb szükség lesz az irodalmi és filmes mesehősök szobraira. Minél megosztottabb egy társadalom, annál nagyobb szükség van a kultúrára.