Miközben a tikkadt hétköznapokban annyi látszik a hazai szakszervezetek munkájából, hogy többnyire jócskán lemaradva futnak a kormány váratlanul eléjük lógatott ötletei után, addig a háttérben velük együttműködő és független társadalomtudósok is hónapok óta ontják a tanulmányokat, azt kutatva: miként lehetne feléleszteni a magyar dolgozók érdekvédelmét. Eredmény ugyan még nem látszik, de legalább tart az ötletbörze és egy reális énkép felvázolása.
Néhány napja jelent meg az Új Egyenlőség online társadalomelméleti magazin honlapján a Szakszervezetek Ifjúsági Szövetsége (SZISZ) Policy Agenda közreműködésével készített nem reprezentatív felmérése a fiatalok munkahelyi problémáiról. A többség szerint alacsonyak a bérek, sérelmezik, hogy az előmenetelben nem a tudás és a rátermettség számít, hanem csakis a kapcsolati tőke. Az iskolákban szinte semmit nem hallanak az érdekvédelemről, mégis régimódi, avitt szervezetre asszociáltak a kifejezés hallatán. A legnagyobb baj azonban, hogy még a fiatal aktivisták is azt gondolják, az érdekvédelem jogi háttere rendben van Magyarországon.
Nehéz jövőképet találni a szakszervezeteknek a munkahelyeken, ezt erősíti az Európai Alapítvány az Élet és Munkakörülmények Javításáért (Eurofound) legfrissebb, júliusban megjelent kutatási jelentése is a szociális párbeszéd állásáról. A Liga Szakszervezetek honlapján ismertetett tanulmány hazánkat a gyengébben fejlett szociális párbeszéddel rendelkező országok közé sorolja, ahol tréningekkel, a szakértelem fejlesztésével kellene segíteni a munkavállalói érdekképviseletek munkáját.
Kifejezetten sokan keresték a szakszervezetek megerősítésének lehetséges útját az áprilisi választást megelőző hetekben, hónapokban. Márciusban jelent meg Pásztor Miklósnak a szolgáltató szakszervezeti modell lehetőségeit taglaló írása a Munkástanácsok internetes oldalán. A szerző emlékeztet rá, hogy szemben a skandináv országok 90-95 százalékos szervezettségével, nálunk 15-20 százalékos a szakszervezeti tagok aránya (a KSH 2015-ös adatai szerint csak 9 százalékos). Hozzánk hasonlóan alacsony a szervezettség az Egyesült Államokban, Franciaországban, és Ázsiában is, de ott más közösségekhez csatlakoznak az emberek, itt pedig nem. Az EUROSTAT adatai szerint az évi egy civil akcióban résztvevők számát tekintve hazánk az uniós országok között a 21. helyen áll.
A szakszervezetekkel szembeni bizalom elúszott, mert túl sokszor nem tudták megvédeni a tagságot a munkáltatókkal vagy az állammal szemben – fogalmaz a szerző. Pásztor Miklós szerint a tagság visszaszerzése illúzió, de a további elvándorlás megállítása talán lehetséges, ha sikerül karizmatikus vezetőket találni és javítani az alapszervezetek eredményeit.
A szakszervezetek próbálnak elmozdulni a szolgáltatások irányba, de a hozadéka eddig kicsi. (Kedvezménykártyákat adnak, képzéseket és jogi tanácsadást kínálnak.) Az előrelépést többen is a civil szféra más szervezeteivel való együttműködésben, egyfajta „árukapcsolásban” látnák, amikor helyi civil szolgáltatókkal, vagy akár az önkormányzattal együttműködve például egyedi gyermekellátásokat segítene a helyi szakszervezet.
A Magyar Szakszervezeti Szövetség (MASZSZ) meghatározó vezetői a szervezet Dolgozók Lapja című internetes újságjának egyik legutóbb számában úgy fogalmaztak, az eddigieknél sokkal határozottabb és demonstratívabb összefogásra, mellé magas színvonalú szakmai háttéranyagokra van szükség. A Vasas Szakszervezeti Szövetséget vezető Balogh Béla és a Vasutas Szakszervezet elnöke, Meleg János szerint csak így lehet sikeres tüntetéseket, sztrájkokat szervezni. Mindegy, ki melyik konföderációhoz tartozik, a bérkérdések, szociális ügyek, Munka törvénykönyve módosítása vagy a nyugdíjba vonulás feltételei minden dolgozót egyformán érintenek – hangsúlyozzák. Lehangoló összehasonlításuk szerint ma még a szakszervezeteknek több tagjuk van, mint az ellenzéki pártoknak összesen, de az előny vészesen csökken. Folyamatosan teret veszítenek, az egymással versengő túl sok konföderáció saját túlélésével van elfoglalva. Az ágazati vezetők olyan törvényt sürgetnek, amely rögzítené, hogy a megkötött kollektív megállapodások csak a szervezett dolgozókra legyenek érvényesek, a „potyautasok” pedig csak díjfizetés után élvezhetnék annak előnyeit.
A Munkástanácsok titkárságvezetője, a munkajogász Szabó Imre Szilárd is jogi eszközökben látja az előrelépés lehetőségét. Szintén az Új Egyenlőségnek írt tanulmányában azt fejtette ki, hogy segítené a szakszervezetek szerepének erősödését, ha mondjuk közbeszerzési pályázatok elbírálásánál előnyt élvezne az a cég, ahol kötöttek kollektív szerződést, de kaphatna ezért állami támogatást, vagy adókedvezményt is.
Apró ötletek sokasága gyűlt össze a szakszervezeti mozgalom továbblépéséhez, de az alaphelyzet nem változott. A túl sok szövetség ereje szétforgácsolt, a kormány ugyanúgy játszik velük, mint a civilekkel, vagy olyan köztestületekkel, mint az MTA. Márpedig amíg nem sikerül törvényi szinten változtatásokat generálniuk, addig nem fog nőni az elismertségük, s az új munkavállalók már azt sem kérdezik meg, mit kapnak a befizetett tagdíjukért cserébe.
Vissza a kezdetekhez
Hamarosan elindul az első magyar szakszervezeti online képzés, amelynek nem titkolt célja, hogy katalizátora legyen a hazai mozgalom megújításának. A program szakmai vezetője Karácsony Szilárd szervezetfejlesztési szakértő.
Felkészületlenek a mai szakszervezeti vezetők?
Hiányzik a profizmushoz szükséges tudás, mert 1990-ben megszűnt az országos szakszervezeti képző intézmény. Szakmai szervezetek és konföderációk is tartanak oktatásokat, évente összehívják 2-3 napra a tisztségviselőket, hogy az akut problémákat megbeszéljék, de rendszerezett tudás átadására ilyen rövid idő alatt nincs lehetőség.
Szeptember 17-én elindul az online kurzus, milyen érdeklődésre számítanak?
Főként a munkahelyi tisztségviselőket várjuk, mert minden az alapoknál dől el. Az alaptanfolyamunk például a szakszervezetekkel szemben fennálló tévhiteket akarja tisztázni.
A 14 részes kurzus onnan indul, hogy mi a szakszervezet. Még ezt is el kell magyarázni?
Igen, mert ma a legelterjedtebb az a tévhit, hogy a szakszervezet dolga a szolgáltatás, üdültetés, segélyosztás és az évenkénti béremelés kiharcolása.
A legtöbb konföderáció szerint ez a túlélés kulcsa.
Eleve baj, hogy ennyi szakszervezet működik nálunk, s ezek versenyben vannak egymással is a tagokért. Ezért egymásra licitálnak, hol magasabb a segély, jobb a munkajogi szolgáltatás. Mit tesz ilyenkor a tag? Befizeti a tagdíjat és azt kérdezi: mit is kapok én ezért? Ez a szolgáltató szemlélet nagyon káros! A jó kérdés az lenne, mit tudunk mi magunkért közösen elérni? De az utóbbi hetek cafetéria körüli vitájában hiányzott a hajtóerő, a tagság aktivitása. Azért nincsenek nagy demonstrációk, csak sajtótájékoztatók, mert nem tanítottuk meg az embereket, hogy ki kell állni magukért.
Ez a hiány a szakszervezetek döntéshozatali rendszeréből fakad?
Igen. Ma a tagok saját vezetőik megválasztásán kívül szinte semmiről nem dönthetnek. Ha a konföderáció vezetése tiltakozni akar a cafetéria megváltoztatása ellen, de erről nem kérdezte meg a tagság véleményét, ne csodálkozzon, ha az illető azt mondja: csináljátok, de én itthon maradok. Ha ő döntötte volna el, hogy tenni kell a kormány lépése ellen, akkor kimenne az utcára tiltakozni.
Macerás megoldás a tagság véleményét kikérni minden fontos kérdésben.
Igen, de ezt nem lehet megspórolni, különben marad, ahová jutottunk: az emberek mindenbe beletörődnek vagy elmennek Nyugatra. Szerintünk lenne harmadik út: csináljunk erős szakszervezeteket aktív tagokkal, ami fárasztó, de meghozná az eredményt.
Csak akkor, ha közben változna a jogi háttér is.
Nem, ez fordítva van. A szakszervezetek soha nem kapták ajándékba a nekik kedvező feltételeket, azt mindig ki kellett harcolniuk. Fel vagyunk háborodva, mert a Munka törvénykönyve rossz, de amikor megváltoztatták, a szakszervezetek nem tudták kiharcolni, hogy ne így legyen.
A MASZSZ vezetői azt mondják, hogy szakszervezeti törvény kellene. Tegyék le az asztalra a koncepciót?
A szöveg nem elég. Ki kéne dolgozni, megvitatni a tagsággal és csak utána lehet elkezdeni bombázni a kormányt. Amíg az emberek nem érzik magukénak, egyik kormány se lesz rákényszerítve, hogy vegye komolyan a követeléseket.
A tervezett tanagyag a különböző szakszervezeti szintek feladatait is tisztázza. Ez sem evidens egy érdekvédelmi vezetőnek?
Nem, nálunk elcsúszott ez az egész. Egyrészt a kollektív szerződéseket nálunk munkahelyi szinten kötik, Nyugaton ágazati szinten, így a juttatások ott az egész ágazatra érvényesek. Egy-egy területen rengeteg szakszervezet működik, ezek versengenek egymással, lehetetlen az egységes fellépés. Pedig nincs eltérő munkavállalói érdek, csak eltérő szakszervezeti érdekek vannak. Az sem egészséges, hogy a tagdíjak nagy része helyben marad, miközben a tagság komoly munkát vár el a konföderációk vezetésétől, ahol meg alig van pénz. Tisztázni kellene, mit várunk a szakszervezetek különböző szintjeitől és ennek megfelelően szétosztani a pénzt.
A mostanitól teljesen eltérő alapállást akarnak megtanítani?
Igen. Most érdekvédőknek mondják a szakszervezeteket, holott valójában érdekérvényesítőnek kellene nevezni őket. Nagy a különbség, mert érdekvédő az, aki a munkáltató negatív intézkedései ellen tiltakozik, az érdekérvényesítő pedig megnézi, milyen gondjai vannak a tagságnak és ezeken akar javítani, vagyis proaktív. Azt akarjuk megtanítani, hogy milyen kérdéseket lehetne elővenni és milyen tervet kellene készíteni a cél eléréséhez.
A legfontosabb stratégiai kérdés a tagszervezés. Miért nem sikerül megállítani a létszám fogyatkozását?
2003-11 között a vasutasok szakszervezeti alelnöke voltam, ott is képzést tartottunk arról, hogy kell tagot szervezni. Ezt is meg lehet tanulni. Tudni kell azonban, hogy a társadalom hozzáállásának változása nem egy-két év alatt történik meg, ez egy hosszú tanulási folyamat.
A felkészültebb szakszervezeti vezetőket komolyabban vennék a cégek vezetői és a kormány is?
A helyi szerződéseknél fontos lenne, hogy a dolgozók képviselője ne illúziókat kergessen, másrészt ne lehessen becsapni és érje el, hogy ha aláírja a megállapodást, később nem fordulnak ellene a többiek.
Az alapszervezetek ehhez képest nagyrészt panaszkezeléssel vannak elfoglalva.
Igen, de ezt sem csinálják jól. A legtöbb panasz nem egyedi, hanem sokakat érint, ezt kellene kihasználni és közéleti témát, életet vinni a hétköznapi munkába, de ma megállnak az egyedi problémánál. Profibban kellene csinálni. Norvégiában külön nyomtatványt töltenek ki minden panaszról, iktatják, nyomon lehet követni, mi lett a sorsa. Nálunk a folyosói beszélgetést vagy elfelejtik, vagy nem, a tag egy ideig vár, aztán kilép, ha semmi nem történik.
Hiányoznak a tömeges megmozdulások?
Igen, nagyon. A legjobb akció persze az, amit nem kell megtartani, mert a kormány tudja, hogy képesek lennénk rá. Ezt kell elérni. De ahhoz, hogy kénytelenek legyenek megváltoztatni a gyülekezési törvényt vagy a sztrájktörvényt, fel kell tudni mutatni az akarategységet. Ezért is kell a képzés. Ha egy konföderáció demonstrációt akar szervezni, haza kell menni és megkérdezni a tagságot, hogy benne vannak-e és nem arra várni, hogy majd az elnök elintézi.
Ehhez kell a közösségépítés?
Ha valaki ott kezd dolgozni, ahol sok a szervezett tag, akkor ő is szívesen csatlakozik, de ha csak 3-4 tagú a csoport, akkor meggondolja, hogy belépjen-e. Általános lett a szakszervezeti vezetők kirúgása, de ha gyárkapun kívül megszervezik magukat és mindenki belép, akkor nem tudnak semmit tenni a cégvezetők.
Vissza a kezdetekhez?
Igen, mert olyanok a körülmények. Meg kell tanulni megvédeni a szakszervezeti vezetőket, és meg kell ismerni a mozgalom nemzetközi szintjét is, a multiknál az anyavállalat szakszervezetével kapcsolatot kell tartani, miközben a mi embereink el vannak foglalva a művezetővel vívott küzdelemmel.
Az online oktatás anyagai ezen az oldalon érhetők el.
