– A nemzeti ünnep általában a nemzeti egység jelképe minden nációnál. Nálunk viszont ez is az egyre látványosabban szembenállás, a kuruc-labanc harc megnyilvánulási lehetősége. Véleménye szerint minek köszönhetően jutottunk ide?
– Engem meglehetően aggaszt az az egyoldalúság, ahogyan alakul például Magyarország és a határon túli közösségek viszonya az utóbbi időben. Mert hát a magyar nemzet Kárpát-medencei jövője nemcsak attól függ, hogy a Magyarországon élő magyarok hogyan viszonyulnak egymáshoz, hanem attól is, hogy mit gondolnak a szomszédos országokban élő magyarokról. És úgy érzem, nem a nemzeti egységgel van baj ebben a pillanatban, hanem a sokféleséggel. Mi az idők folyamán mindig is megpróbáltunk befogadó nemzet lenni, ilyen volt a történelmünk, és miközben csodálatosan egységes a nyelvünk, a kultúránk, sokféle helyzettel kellett szembenéznünk Erdélyben, Délvidéken, Kárpátalján, Felvidéken és persze a mai Magyarország területén is. Nemcsak az elmúlt évszázadban, de hangsúlyozottan Trianon után. Azt gondolom, nekünk éppen ez az erősségünk – hogy egységesek is vagyunk és sokfélék is. És úgy látom, hogy ez a sokféleség, ez az értékpluralizmus kezd az utóbbi években eltűnni, nemcsak a magyarországi közéletből, hanem általában a kárpát-medencei magyar-magyar viszonyokból.
– Kezd eltűnni vagy a sokféleséghez való viszonyulás változott meg?
– Nyilvánvalóan azért kezd eltűnni, mert megváltozott a viszonyulás. Abban a pillanatban, amikor csak az egységet tekintik értéknek azok, akik erre befolyással lehetnek, és nem figyelnek oda, – például az erdélyi magyarok esetében az erdélyiségre, és sorolhatnám a többit – hogy a különbözőségek milyen fontos értékeket visznek be a közös magyar kultúrába, akkor ez persze, hogy kezdi elveszíteni a jelentőségét. Emögött nyilván politikai okok is vannak. Ma nincsen egy konszenzusos jövőkép arról, hogy mi lesz a Kárpát-medencei magyarsággal, vagyis milyen jövőt képzelünk magunknak, ami netán meg is valósítható. Valamikor voltak olyan nagyon fontos alapelvek, mint a szülőföldön való boldogulás, miszerint a romániai magyaroknak Erdélyben, a szlovákiaiaknak Felvidéken, kinek-kinek a maga szülőföldjén kell kialakítania egy olyan magyar közösségi életet, amely biztosítja a megmaradását, és hittünk abban, hogy egy határok nélküli közös Európai Unióban ez működtethető. Ehelyett egyre jobban felerősödik a térségben az a nemzetállami szemlélet, amely az utóbbi 100-150 évben már többször kudarcot vallott. Ezért fel kell tenni a kérdést, hogy egy ilyen nemzetállami jövőképben nekünk hol van a helyünk?
– Hogyan értékeli ön ezt az utóbbi időben egyre látványosabb Trianon reneszánszot? Pusztán az évforduló közeledtének köszönhető vagy valami másnak az eredménye? Ez kell most nekünk vagy valami más?
– A románok már ünneplik is a maguk évfordulóját, hiszen ők az impériumváltást nem Trianonhoz, hanem 1918 december elsejéhez, a Gyulafehérvári Román Nemzetgyűléshez kötik. Mindenki próbál valamilyen konklúziókat megfogalmazni ezzel az évfordulóval kapcsolatosan. Románia esetében már jól látható, hogy felszínes ünnepségsorozat lett, anélkül, hogy egyrészt zajlana egy román-magyar párbeszéd, amire elengedhetetlenül szükség lenne, másrészt, hogy megfogalmaztak volna bizonyos tanulságokat ezzel a száz évvel kapcsolatosan. És ez a magyar visszatekintésre is érvényes. Egyébként megjegyzem, számomra kissé groteszk, hogy épp a trianoni békeszerződés napjára tették Magyarországon a nemzeti összetartozás napját. Én ezt semmiképpen sem tudom másképpen szemlélni, mint valamiféle gyásznapot. Nyilván mindannyian így szemléljük, és ezt egy másfajta ünneppel elfedni nem lehet. De ez tulajdonképpen mellékes.
– Mi tart fontosnak ebben a kérdésben?
– Trianonról hangsúlyosan kellene beszélni. Nem az a megoldás, hogy rég volt, elmúlt, visszafordíthatatlan, és szóba sem hozzuk. Én azt látom, hogy száz év alatt sem sikerült igazán tudatosítanunk, mi történt azokban az évtizedekben, amelyek Trianonhoz vezettek. Megjelent nemrég Romsics Ignácnak egy igen fontos könyve, aminek az a címe, hogy Erdély elvesztése. Az első világháború előttről indulva a rákövetkező évtizedeket elemzi, rendkívül gazdagon adatoltan. Szerintem alapmű, de rögtön meg is támadták azzal, hogy miért beszél Romsics Erdély elvesztéséről. Nos, én azt gondolom, nagyon fontos ez a cím, hiszen máig nem vagyunk hajlandóak beismerni, hogy Erdélyt nem egyszerűen elvették Magyarországtól, hanem Erdélyt elveszítettük. Sokkal kényelmesebb csak azt mondani, hogy történt velünk egy égbekiáltó igazságtalanság, - mint ahogy valóban igazságtalan volt a trianoni döntés – és nem vagyunk hajlandók a minimális történelmi szembenézésre sem. Erdélyt pontosan azért veszítettük el, mert a 19. században sem, a 20. század elején sem voltunk hajlandóak felismerni, hogy ez egy multikulturális, sajátos régió, már akkor is az volt, és ennek közigazgatásilag és politikailag is sajátos kereteket kellene adni. És nem beszélünk mindarról, ami az első világháborút megelőzte, az Apponyi-féle törvényről, meg egyebekről. Igen, Trianonról hangsúlyosan kell beszélni, de így. Különben újból és újból elkövetjük ugyanazokat a hibákat. Ez ma is nagyon jól látszik.
– Az RMDSZ abban a helyzetben van, hogy egyrészt itt van Erdély Romániához kerülésének román centenáriuma, másrészt Trianon, a nagy magyar fájdalom évfordulója, Ugyanazt az eseményt két szögesen ellentmondó perspektívából kellene „ünnepelnie”. A román centenáriumra azzal a jelszóval állt elő az RMDSZ, hogy – Ezer év Erdélyben, száz év Romániában. Sokan jónak tartják, sokan bírálják. Bírálói szerint nem jó az üzenete a románok felé, csak a Trianon-szindrómát erősíti, és nem segíti a jövőépítést. Ön szerint jól üzeni azt, amit akar az RMDSZ?
– Tulajdonképpen az RMDSZ egy dolgot ünnepelhetne, azt hogy száz év alatt sem sikerült ezt a közösséget Erdélyben felszámolni és a legsanyarúbb körülmények közepette is – két világháború közötti időszak, Ceaușescu rendszer – mégiscsak sikerült megmaradnia. Mást mi nem ünnepelhetünk. December elseje minket egyébként csak egy történelmi veszteségre emlékeztet, semmi másra. Helyesnek tartom, hogy ez elhangzott RMDSZ-es nyilatkozatokban. Én magam is sokszor elmondtam, hogy mindkét oldalról meg kell érteni, vannak történelmi események, amelyeket homlokegyenest ellenkezően értelmezünk. A 1990-es évek végén, a 2000-es évek elején ez kezdett tudatosodni. Március 15-ét nem szerették a románok, de eljutottunk oda, hogy nemcsak elfogadták, hanem a kormányfők és államelnökök úgy tekintettek rá, hogy ez az itt élő magyarok ünnepe, és köszöntötték is az ünneplőket. Mi sem szerettük december elsejét, nem értettünk egyet azzal, hogy ez legyen a nemzeti ünnep, de elfogadtuk, hogy ezt a románok másképpen látják. Az utóbbi években mintha felborult volna ez a lassan, hosszú évek alatt kialakult konszenzus. Ilyen szempontból jó volt az RMDSZ-nek az a szándéka, hogy pozitívan mutassa fel, hogy milyen értékeket teremtettek az elmúlt száz évben az erdélyi magyarok. De ez nem elég. Valószínűleg sokkal erőszakosabban kellett volna kikényszeríteni egy román-magyar párbeszédet, nem feltétlenül arról, hogy mi történt ezelőtt száz évvel. Erről is kellene párbeszéd, de nincsenek olyan illúzióim, hogy nagyon gyorsan közös nevezőre jutnánk. Viszont azzal kapcsolatosan, hogy Erdélynek ez a száz éve hogyan alakult, beszélni kellene.
– Konkrétabban mire gondol?
– A vezető román politikusok sohasem voltak hajlandók valóra váltani azt, amit Gyulafehérváron egyébként elődeik hangzatosan kijelentettek, hogy megfelelő önállóságot biztosítanak az erdélyi népeknek. Erről kellene beszélni, mert ezzel nemcsak az erdélyi magyarok lettek szegényebbek, hanem az erdélyi románok is. Végig kell nézni Erdély állapotán, infrastruktúráján, mit jelentett az, hogy itt, ahelyett, hogy románok és magyarok szolidárisan együtt dolgoztak volna a jövőért, állandóan összeugrasztották őket, és minden energiájuk erre a szembenállásra pazarlódott el. Kellene beszélni nemcsak magunk közt, hanem román-magyar párbeszéd formájában arról, milyen lenne a jövő, és a tabukat is le kellene dönteni. Mert itt tabu az autonómia, az is tabu, hogy Románia hiába nagy ország, amelyben nagy hagyományos történelmi régiók vannak, mert ez államszervezésileg mégsem jelent semmit. Ezt a párbeszédet kellett volna kikényszeríteni. Persze ez nekünk egyoldalúan nem sikerülhet, de lehet, hogy sokkal erőszakosabban kellett volna propagálni.
– Ez a román centenáriumi év is eléggé felemásra sikerült eddig. Főleg nem ünnepire. Kormányválságok, tüntetések éve. A múlt hét végi erőszakba torkolt demonstráció sem a nemzeti egységet és együttműködést mutatta, hanem inkább azt, hogy egyre magyarosodik a román politika és közélet. Mintha 2006 budapesti szeptembere ismétlődne Bukarestben, események és interpretációk szintjén is. És már a sorosozás sem idegen a román politikától. Mitől lett minden olyan magyaros ott?
– Én nagyon szeretném, ha nem arra kellene nekünk büszkének lennünk, hogy ilyesmikben úttörők vagyunk. Az viszont, hogy ki kire hat, bonyolult kérdés. Nekem meg az elmúlt években, évtizedekben sokszor volt az az érzésem, hogy éppen fordítva, a magyar közélet balkanizálódik. De az is igaz, hogy mostanában sok populista román politikus kezdte mintának tekinteni azt, ami a magyar politikában történik. Nagyon sokáig, úgy 2010-2011-ig azt láttam, hogy alapvető nemzeti célok tekintetében a román politika egységes. Nem voltak igazán integráció-ellenes politikai erők, egyetértés volt abban, hogy mielőbb be kell lépni a NATO-ba és az EU-ba. És még a kultúrában sem voltak igazán éles ellentétek, bár voltak megosztottságok, szembenállások. Ehhez képest jelentős változás, hogy ebben a pillanatban Románia is kettészakadni látszik.
– Milyen értelemben?
– Földrajzilag is meg lehet ezt határozni úgy, hogy van egy hallgatag vidéki többség, egy rurális választó tömeg, amely a mostani, magát baloldalinak nevező kormánypártot támogatja – mert az, hogy Romániában ki jobb és ki baloldali, igencsak zavaros. Ezzel szemben ott van az ehhez a rurális közeghez mérten előreszaladó urbánus réteg, amely nyilván Párizshoz, Brüsszelhez, Berlinhez viszonyítja a maga helyzetét. Ők azok, akik ebben a pillanatban tüntetnek. De szerintem ezzel kapcsolatosan nem szabad analógiákat keresni Magyarországon. Ha rá akarjuk ezt a kaptafát húzni a magyarországi politikai életre, vagy ha a magyarországi helyzetből próbáljuk megérteni a romániait, nem fog sikerülni, és teljesen hamis következtetésekre fogunk jutni, mert itt nem ugyanazok a megoszlások. De az biztos, hogy itt is kettészakadni látszik az ország.
– Magyarországról, ellenzéki oldalról nézve ez a kettészakadó Románia is irigylésre méltónak tűnik. Irigyelhető az a korrupcióellenes küzdelem, aminek nyomán magasrangú politikusok sora bukik le, vagy az a civil aktivitás, ami a tüntetésekben nyilvánul meg, vagy az a szervezett ellenzék, ami messziről nézve látszik?
– A gond az, hogy nem minden civil ebben a történetben. A mai romániai helyzetképhez ismerni kell az előzményeket. Románia parlamenti köztársaság alkotmány szerint, a szokásosnál erősebb elnöki jogkörökkel. De azért nem elnöki vagy félelnöki rendszer. Az előző elnök az alkotmány korlátait döntögetve megerősítette az elnöki hatalmat. Ezt úgy tehette meg, hogy megerősítette a befolyása alatt álló ügyészséget és titkosszolgálatokat, és meggyengítette a parlamentet. Ilyen állapotban vagyunk, a jelenlegi kormánytöbbségért sem rajongok, sok köztük a felkészületlen, félművelt politikus, de ők legalább próbálják helyreállítani az egyensúlyt. Viszont azok az intézmények, amelyek így nagyobb erőre tettek szert, azok természetesen mindent megtesznek azért, hogy ez az egyensúly ne álljon helyre, hogy a parlament ne kapja vissza régi erejét. Ezekben a tüntetésekben ezek a szándékok is benne vannak, miközben nagyon sok civil – szervezet és egyén – egy valós nyugati fejlődés mellett teszi le voksát, azért vonul utcára. Rendkívül bonyolult képlet, nem szabad leegyszerűsíteni. Ami a korrupcióellenes küzdelmet illeti, azzal az a gond, hogy miközben Romániában is, akárcsak a környező volt szocialista országokban jelentős a korrupció, az ellene való küzdelem minálunk politikai eszközzé vált, nagyon sokszor a politikai ellenfelek félreállítására irányul, és belenyúl a gazdasági folyamatokba is.
– Abba hogyan?
– Lehet úgy értelmezni a büntető törvénykönyv számos cikkelyét, hogy ügyészségi döntéssel a közbeszerzési eljárásokat meg lehet akasztani, fel lehet borítani, ez kiváló eszköz arra, hogy a gazdasági folyamatokba azok, akiknek valami nem teszik, ilyen eljárások indításával beleszólhassanak. Miközben évek óta folyik a heves korrupcióellenes küzdelem, a korrupció látszólag nem csökken, hanem nő. Évről évre statisztikákkal áll elő az ügyészség, hogy hány miniszter, államtitkár, szenátor, képviselő, polgármester ellen sikerült eljárást indítani. És mit ad Isten, számuk évről-évre magasabb.
- Végül a kultúrából jövő és oda visszatérő költő-politikusként kérdezem: mi a véleménye az új magyar kánonról, ami egyre inkább nemcsak szavakban, hanem tettekben is kezd megnyilvánulni? Jelesül arról, hogy a politikai kétharmadhoz kulturális kétharmad dukál, hogy azokat a kulturális mércéket, amelyeket többek között a baloldali, urbánus alkotók – így Spiró, Esterházy vagy Jancsó Miklós – lefektettek, meg kell változtatni, és népibb értékek alapján kell kijelölni az új kánont?
– Nem nagyon szeretem a kánonokat, sem a régieket, sem az újakat. Egyszerűen vannak kiváló írók, akik egészen fontos dolgokat mondtak a jelen és a közelmúlt Magyarországáról. Például Spiró vagy Esterházy. Jancsó Miklós pedig ifjúkorom nagy revelációja volt. Ha meg egy kicsit régebbre nézünk vissza, akkor számomra az igazi népi érték Móricz Zsigmond könyörtelen prózája a magyar vidékről, azt kellene olvasni, Erdélyből pedig Kós Károlyt és Tamási Áront is. Nincs tudomásom arról, hogy a műalkotásokat ideológiailag lehetne osztályozni, a remekműveknek nincs közük az ideológiákhoz. Legfeljebb a szerzőjüknek. Ami mostanában hallani, hogy a politikai kétharmadhoz egy kulturálist is oda kell tenni, az nem művekről szól, hanem emberekről. Vannak, akik úgy vélik, hogy egy ilyen átrendezéssel nagyobb esélyük lesz támogatáshoz jutni. Ilyen helyzeteket 1989 előtt mi már megéltünk, és Isten őrizz bármiféle pártállami vagy állampárti irányítástól a kultúrában. Azt gondolom, az államnak kutya kötelessége támogatni az alkotót, hogy az egzisztenciája biztosítva legyen, de ennyi. Aki bármit is elvár cserében ezért az íróktól, a művészektől, az becstelenül jár el. Főleg lojalitást nem lehet elvárni. Egy dolgot lehet kérni tőle: hogy teremtsen értékeket. De azt a szakmának kell megállapítania, mi az érték. Egyébként is ostobaság itt baloldaliságról és jobboldaliságról beszélni kulturális értékek esetében. Erdélyben például ugyanolyan fontos az inkább plebejus Kós Károly és az arisztokrata Bánffy Miklós, miközben az én személyes kánonomba nem fér bele Wass Albert, egyszerűen azért, mert jóval jelentéktelenebb író. Az az érzésem, hogy egyesek szerint valamiféle népszavazással kellene dönteni arról, hogy ki a jó író. Még csak ez hiányzik. A kulturális vagy akár tudományos értékeket nem népszavazással vagy közvélemény-kutatással szokás eldönteni. Időnként belegondolok, mi lett volna, ha megszavaztatták volna annak idején a lányos anyákat, hogy Ady Endre milyen költő. A választások a politikai hatalomról és nem a kultúráról szólnak, és ha valaki kulturális kétharmadot vagy bármilyen más arányt emleget az állami támogatással kapcsolatosan, az meg, ismétlem, nem művekre, hanem emberekre gondol.
