Több, mint hatszáz oldalnyi gépelt szöveg közel ötven évig feküdt egy ruhásszekrény polcán, majd további húsz évig egy üveges könyvszekrényben. Ez a hetven év volt a teljes elhallgatás időszaka. A jelentéktelennek tűnő, véletlenszerűen kiszivárgó részletekből mégis lassan, de megállíthatatlanul körvonalazódott egy család és egy gyermekotthon krónikája. A szemtanúk elszánt hallgatása, majd többük halála miatt szinte csak a véletlenszerűen felbukkanó emlékmozaikokból lehetett kikövetkeztetni a valódi történetet, összegyűjteni a szétszóródott eseménymorzsákat. A feladat nem csak abból állt, hogy a napló szövegét kellett kiadható állapotba hozni, föl kellett kutatni az események "környezetét" is.
A pontos dátumokkal, helyszínekkel és nevekkel ellátott napló felbecsülhetetlenül értékes forrás. Rendszeresen, az eseményekkel párhuzamosan történtek a naplóíró szemtanú bejegyzései. Hiteles, reális, ugyanakkor személyes képet ad egy zsidó kisközösség mindennapjairól, az 1938 és 1942 közötti évek Magyarországáról. A napló oldalain megelevenedik a hétköznapi magyar zsidó kisember személyes története, végeláthatatlan küzdelmei, reménytelen kiszolgáltatottsága, ugyanakkor az elszántság, a tenni akarás és a szeretet ereje is.
A napló írója művelt, kitűnő íráskészségű, németül és angolul beszélő nő, anya, pedagógus. Farkas Erzsébet egyedi látásmódját, világfelfogását, nagyon komolyan vett elveit szeretné érvényesíteni, ebbe azonban lépten-nyomon beleszól szűkebb és tágabb környezete. Női szemszögből világítja meg, írja le véget nem érő küzdelmét az általa vezetett otthon fennmaradásáért.
Holczerné Farkas Erzsébet (1907-1991) 1938 őszén ötéves kisfiával leköltözött Békésre. Elvállalta a Goldberger Lajos, békési gyógyszerész által alapított zsidó fiú gyermekotthon vezetését. A gyógyszerész azt tervezte, hogy tíz első-második osztályos zsidó fiúgyermekkel indít családi gyermekotthont. Kitaníttatja, tisztességesen fölneveli őket, biztonságos, kiszámítható, szeretetteljes életet biztosít számukra. Farkas Erzsébet lelkesen azonosult ezekkel a célkitűzésekkel. Boldog volt, hogy végre pedagógusként dolgozhat. Úgy érezte, hosszútávon megtalálta élethivatását.
Farkas Erzsébet 1936-38 között Budapesten rendszeresen látogatta a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület szemináriumait, ahol az egyesület egyik alapító tagja, Dr. Lévy Lajos orvosprofesszor felesége, Lévy Lajosné Freund Katalin analitikus tanítványa lett. Ott sajátította el a modern pedagógia elméleteit, eszmerendszerét, ott tanulta meg a gyakorlati munkamódszereket, valamint azok alkalmazásának technikáit. A napló írásának, rendszeres vezetésének legfőbb indítéka a folyamatos konzultáció lehetősége volt. Lévy Kata levelekben reagált, tanácsot adott a Békésről érkező részletes beszámolókra.
A napló 1938 őszétől 1942 tavaszáig írott rendszeres bejegyzései megörökítik az ország különböző településeiről egy tető alá hozott fiúk mindennapjait - a legnagyobb szegénység közepette. Szeretetre kiéhezett vadócok küzdöttek a múltjukkal és egymással az új közösségben betöltendő szerepükért, zsidóságuk megértéséért, elfogadásáért, és Farkas Erzsébet kizárólagos figyelméért, szeretetéért. Gyermekek, akiket szüleik elhagytak, vagy szegénységük miatt egyszerűen nem tudtak eltartani, akiket az Izraelita Patronázs Egyesület zsidóságuk megőrzése érdekében kiemelt a keresztény nevelőszülői rendszerből, menhelyi környezetükből. A napló hűen tükrözi a gyerekek és Farkas Erzsébet lelki és fizikai állapotát, annak változásait, közösségük kialakulását, a szűkebb és tágabb környezetükben élőkhöz való viszonyukat, helyüket a kisebb (zsidó) és a tágabb (békési) helyi közösségben. Sok volt az ellenség: az állami-, községi hivatalnokok és alattvalóik, a napról napra egyre agresszívabb antiszemita propaganda szószólói, lelkes követői. Sajnos a békési zsidó hitközség és közössége közömbös hozzáállásával szintén sok gondot okozott.
A napról napra, hónapról hónapra követhető gyermekotthoni mindennapokban a nehézségek mellett sok volt a siker is, az apró örömök és a szeretet állandó jelenléte. Amikor a fiúk végre átérezték, hogy biztonságos, őket szerető helyen vannak, egyre gyakrabban nyíltak meg és mélyült el kapcsolatuk az otthon vezetőjével. A nevelőnő a gyerekekkel nem éreztethette a ránehezedő megoldhatatlan külső problémák súlyát, de konzulensének, egykori analitikusának, Lévy Katának írott leveleiben meg kellett osztania a helyzet kilátástalanságának érzését.
A napló utolsó bejegyzése 1942. február 16-áról származik. Utána a társaság felköltözött Budapestre, a zuglói Róna utcába, ahol az Izraelita Patronázs Egyesület egy kisebb otthona adott – sajnos, csak néhány hónapos – haladékot a már összeszokott gyerekeknek. Mint később kiderült, ez egy életmentő utazás volt, hiszen a Békésen maradottakat deportálták Auschwitzba.
A pontos dátumokkal, nevekkel megőrzött korrajz mellett fennmaradt egy fényképalbum és kétszáz oldalnyi – a békési gyermekotthonhoz szervesen kapcsolódó – levelezés is.
A napló egy egyedülálló pedagógiai "kísérlet" dokumentuma. Különlegessége egyebek mellett abban rejlik, hogy a fentebb említett budapesti szemináriumokon elsajátított új pedagógiai szemléletet, elveket, metódusokat Farkas Erzsébet megpróbálta instabil közegben átültetni a gyakorlatba – jelentős sikerekkel.
A gyermekotthon története magában hordozza a magyarországi zsidóság és az egész magyar társadalom, mindannyiunk tragédiáját. Holczerné Farkas Erzsébet és Békésen nevelt fiai közül néhányan túlélték a holokausztot, az otthon több gyermekét azonban 1944/45-ben meggyilkolták.
A napló szövege, a levelezés a vészkorszak és az azt előkészítő évek különleges dokumentációja, s mint ilyen a magyar holokauszt történetének szerves része.
A békési közösség mindennapjainak leírásából kapunk reális képet arról, hogy a "fönt" meghozott rendeletek és az állami propaganda gépezete hogyan válik a mindennapi élet részévé. Nem a történész szakszerű eszmefuttatása ez a szöveg, hanem egy egyszerű zsidó nő jegyzete arról, hogyan küzdött a gyerekeiért. Olyan szöveg, amely történelmi jelentősége mellett a pszichológia- és a pedagógiatörténet egy különlegesen érdekes, és mai napig meghatározó korszakába enged betekintést.
(A dokumentumkötet a TINTA Könyvkiadónál jelenik meg, várhatóan 2018 őszén. A kötet szerkesztője, Hódos Mária a megjelenés finanszírozásához szponzorokat keres.)
1938. október 14. A kis Jónást a napokban az ölembe vettem, ő boldogan mosolygott és azt mondta nekem véletlenül, "anyuka", aztán elszégyellte magát. Biztattam, hogy csak mondja úgy, ha jól esik neki. Kicsi, buta jószág ez a kis Jónás, de nagyon édes. Nagyon kell neki, hogy szeressék. Egyébként egy kis vadparaszt. Úgy verekszik, mint három másik. Még Ferivel is kikezd. Ha kell, szalad a kútra vízért, szalad mindenért, de a leckét nem akarja megírni. Ma is egész délelőtt ült a palatábla mellett, de csak addig írt egy-két macskakaparást, amíg az ölemben volt. Gondolom, rosszul esik neki, hogy őt a vezetéknevén szólítják, mondom neki, ha szépen megírja a leckét, akkor ő lesz az én Janikám. Nagyon tetszett neki a név, de a kis irigy Tibi máris beleszólt: "De ha nem lesz jó a Jónás, akkor nekem tessék mondani, hogy Janika." Lecke közben akármiről van szó, hogy fa kellene, vagy víz kellene a nagy kútról (a piactéren van egy artézi kút), vagy a boltba menni, Janika már ugrik és hozza. Semmi munka nem nehéz neki, csak a lecke.
Békés, 1938. október 16. Kedves Kata néni! (…) Küldöm a heti jelentést. Valószínűleg érdekli Kata nénit az én életem is. Egészen egyszerű és történet nélküli. Remélhetőleg az is marad. Reggel ½ 6-kor kelek és este 9-½10-ig nincs megállás. Még rövid is a nap, de nem vagyok fáradt, jól bírom. A gazdálkodás jól megy. Sokkal többet értek a főzéshez, mint amennyit gondolni mertem volna. Nagyon jólesik az a gondtalanság, hogy nem kell megkeresnem a holnapi kajapénzt. Aztán az is furcsa, hogy az a dolgom, hogy a srácokkal foglalkozzak. Eddig leginkább amatőr alapon és lopott időben csináltam. Meg vagyok győződve, hogy a srácok rövid időn belül a kezemben lesznek, legfeljebb 1-2 nem arra valót el kell majd tanácsolni. Van itt olyan eset, amelyet, mint pedagógusnak gyönyörűség volna rendbe hozni, de nincs arra idő, mert ennyi gyerek között a többinek kellene megsínyleni.
1940. május 21. A második osztály mondta, hogy most vasárnap náluk lesz anyák napja, de mondták, hogy inkább menjünk a tanyára. Ők is kértek verset, de a tanítónő nem adott nekik. Ők jegyezték meg: "azért, mert zsidók vagyunk". A helyzet úgy néz ki, hogy nagyon kétséges az otthon fennmaradása. Nagyon ellenünk van a közigazgatás. Félnek attól, hogy "elzsidósítjuk Békést, ezt a színtiszta magyar községet". Szegény kis kölykök gondtalanul játszanak és nem is sejtik, hogy milyen nagy gondot okoznak ők a járás és a megye vezető urainak! Mondja a tanítónő, hogy Gyurka nagyon konok az iskolában, most már felel, de múltkorában akármit kérdezett tőle, egy hangot sem mondott. Cigus néha nem tud olvasni, Józsi tud mindent, de sokszor olyan rossz, hogy nem bírnak vele. A gyerekek otthon minden nap olvasnak 60 percig. Bár sokszor megkérdezik, hogy mikor telik le a 60 perc, de csak olvasnak és egész jól. Amíg vártam a tanítónőre, talán 10 percig a folyosón, az osztályukból cca. 50 pálcaütés hangzott ki, és utána sírás. Valószínűleg ezért nem tud Cigus az iskolában olvasni. Feri valamelyik nap a szobában volt nyitott ablaknál: "arra jött két taknyos lány és bekiabálnak, hogy zsidó zsinegre való, erre én kiugrottam az ablakon, utána a lánynak, elkaptam a szoknyáját és jól pofon vágtam. Ezt azért kaptad, hogy máskor ne járjon a pofád!”. Feri a legdühösebb, ha zsidóznak, pedig valamikor ő is zsidózott.
1942. január 14. Múlt hét csütörtökön megkaptuk a Menhelytől az értesítést, hogy az otthont belügyminiszteri rendelet értelmében megszüntetik és megkeresték az izraelita patronázst a gyerekek elhelyezése végett. Én még aznap délután bementem Csabára, a csabai hitközség titkáránál és elnökénél hivatkoztam a másfél év előtti ígéretükre, hogy átveszik az otthont, ha a minisztérium a kérvényünket elutasítja. Az elnök és a titkár azt mondták, hogy hétfőn a közgyűlés elé kell vinni az ügyet. Nagyon bíztunk ebben, mint utolsó menedékben, de mint csütörtökön vett értesítésükből kiderült, hiába. A hitközség nem veszi át, még pedig nem csak a pénzügyek miatt, hanem kényelemből. Sajnos a Patronázs sem segít, sőt túlzó követelményeket állít fel a berendezést illetőleg (higiénia). Továbbá nem tartják valószínűnek, hogy Dobszay, a gyulai Menhely igazgatója belemenjen, mert neki felsőbb utasítása van és fél. Gyógyszerész urat egészen lesújtotta a dolog, szinte munkaképtelen. Igaz, hogy az állampolgársági ügye és az evvel kapcsolatos súlyos anyagi helyzete is gyötri. Első véleménye neki is az volt, hogy nekünk tűnni kell Békésről. De most, hogy a csabai elutasítás megjött (neki az volt mindig a naiv véleménye, hogy ha majd ő nem bírja, akad egy másik zsidó, aki folytatja), azon töri a fejét, hogy hogyan lehetne együtt tartani a gyerekeket. Dacára a rossz anyagi helyzetének és a közigazgatási bajoknak. Ma este utazik gyógyszerész úr Pestre az állampolgársági ügyben, megpróbál az otthon érdekében is lépéseket tenni. Nem hiszem, hogy lesz valami sikere, még ha sikerülne is neki a lehetetlen, és az uralkodó ellenséges nézeteket sikerülne is meggyőznie, nem sikerül áttörnie a zsidó bürokrácia kétségbeejtő hanyagságát és rosszindulatát. Náluk a gyerek csak egy akta, amit el kell intézni, hogy tiszta legyen tőle az íróasztal. Ilyen emberektől nem lehet várni, hogy a gyereket emberszemmel nézzék. A gyerekek nem tudnak még a dologról. Hit nélkül még mindig remélek valami csodát, hogy nem kell őket szétszórni, és addig nem akarom őket izgatni. Bár sejthetnek valamit, különösen Matyin és Ferin érezni. Feri izgága és verekedős. Tegnap este, mikor gyógyszerész úr is velünk vacsorázott, elkezdte szidni a főbírót.
