A politika digitalizálódásával a politikai tudásunk is a korábbitól eltérő módon generálódik. Most nem arra az evidenciára gondolunk, hogy politikai preferenciáinkat például jellemzően nem az osztályhovatartozásunk határozza meg, hanem hogy döntéseink befolyásolásában egyre nő azoknak a szerepe, akik egyfajta ideológia nélküli ideológia mentén olyan digitális valóságokat hoznak létre, amelynek határait a politikai propaganda nyelve jelöli ki. Ők egyfelől a hatalomgyakorlás „módszertanát” kidolgozó úgynevezett politikai technikusok (erről bővebben: Ivan Krastev New Threats to Freedom: Democracy's „Doubles”. Journal of Democracy, 2006. április), másrészt az ezt mediálisan is keretező influenszerek.
Az előbbi fogalmat eredetileg a posztszovjet zsurnalizált politológia kezdte el használni a jelcini és később a putyini adminisztráció ideológiagyárosaira. Az eleinte a moszkvai értelmiségi körökből, később az üzleti életből érkezett tanácsadók, a „hagyományos” elemzőktől eltérően már nem együttműködni akarnak a médiával, hanem irányítani - korlátozva ezzel a sajtó ellenőrző szerepét -, és a politikai propaganda szolgálatába állítani. Működésük természetes keretét az irányított demokrácia modellje vagy a hazai közbeszédben is lassan gyökeret eresztő kompetitív autoriter rezsim adja, vagyis az a fajta rezsimtípus, amelyben a rendszeres időközönként megtartott választásoknak csupán az eleve hatalmon (és ellenzékben) lévők legitimációját megerősítő szerepe van, míg a politikai vezetés egy hozzá közel álló szűk, a médiára és a törvényhozásra is befolyással bíró gazdasági elit érdekei alapján kormányoz.
A politikai technikusok az új évezredben egyaránt felbukkantak az orosz politikai rendszertől eltérő, más fejlődési pályán haladó demokratikus hagyományokkal rendelkező országok (Magyarország, Törökország) kormányzati adminisztrációiban is. Tevékenységük szoros összefüggésben áll a „jobboldal reneszánszával”, a kritikus nyilvánosságban népszerű „illiberális demokrácia” fogalmának térhódításával, és bár saját politikájukat más és más ideológiák mentén építették fel, működésükben a különbözőségek ellenére több közös jegy is található.
Ezek egyike a történelmi múlthoz való viszony. A nemzet dicső(bb) (rég)múltja a politikai technikusok szerint olyan hivatkozási alap, amit a politikai korrektség és a liberalizmus folyamatosan kikezdeni és relativizálni igyekszik. Világképük fundamentuma a nemzeti nacionalizmus és a sokszor (legalábbis a kommunikációban) szélsőséges antiliberalizmus. A tárgyalt (új) nacionalista ethosz a sajátos politikai fejlődés ideológiai határainak kijelölésére szolgál, és így egyfajta differenciáló (nem pedig integráló) jegyként működik: a „nemzeti” annyiban specifikus, amennyiben a politikai Másiktól való megkülönböztetésre szolgál.
Ezért Európa új jobboldali vezetőire egyaránt jellemző a „néppel”, vagy ahogy Steve Bannon fogalmazott, az „elfeledettekkel” kötött szövetség. Azokkal, akik a sajátos nemzeti nacionalizmusok szerint a liberális politikai és gazdasági fejlődés vesztesei, és akik kiszorulnak az intézményesült és professzionalizálódott politikából. Utóbbiak érdekeit jeleníti meg a vezér, aki kommunikációjában így a nép, és nem az elitek érdekeit tartja szem előtt, kormányzásának fundamentumai pedig az érdekvédelem szolgálatába állított hatékonyság és a stabilitás (lennének). Ebben az összefüggésben a valódi hazafiság a hatalomhoz való lojalitás, hiszen az ellenzékiség egyet jelent a lemondással a nép érdekeinek képviseletéről.
A politikai technikus számára a politika tehát már nem a különböző csoportok közötti, végül konszenzusban feloldódó konfliktusokat és a „jó kormányzást” jelenti, hanem a hatalom megszerzésének és megerősítésének pragmatikus eszközét. Célja az elavult politikai viták meghaladása, ezért alapvetően értelmiségellenes is. Az entellektüel számára túlságosan szabadelvű és gyenge. Míg a politikai technikus az erőt és a plebejus dühöt preferálja, addig számára az értelmiségi a liberális kulturális miliők megtestesítője.
Politikájának ideológiai keretezése szintén országonként más és más, bár közös szegmens az egyház szerepének megerősítése – ezúton csak jelezni szeretnénk, hogy az „illiberálisok” összehasonlító elemzése során a különbségekre éppen akkora figyelmet kell fordítani, mint a hasonlóságokra. A fiatalkora óta az iszlamista politikai gyakorlat támogatójaként ismert Erdogan Törökországában napjainkra erősen sérült a szekularizáció, Oroszországban pedig az ortodox egyház – a cári hagyományoknak megfelelően – államalkotó entitás. Magyarországon a kormányzat keresztényüldözés elleni államtitkárságot hozott létre, alaptörvénybe foglalta a kereszténység nemzetmegtartó szerepét, a család fogalmát egy férfi és egy nő együttéléseként definiálja, továbbá korábban támogatta a kisebbik kormánypártnak a vasárnapi boltzárra vonatkozó javaslatát. A miniszterelnök legutóbbi időkben „régi vágású kereszténydemokrácia” építéséről, „nemzeti és keresztény alapokon álló politikai rendszerről” beszél. Mindez természetesen nem véletlen: a fenti országok kormányzatai a politikai vezetőhöz való hűséget és a nemzeti közösséget, valamint annak jellegét az adott államvallás szellemisége szerint határozzák meg, sőt maguk a vezetők is sokszor az uralkodó egyház beszédmódját imitálják.
A politikai nyelv és beszédmód megalkotása és befolyásolása szintén a politikai technikus feladata. Itt persze nem elsősorban a „Make America Great Again”-típusú szlogenekre kell gondolnunk, amelynek többféle mutációjával is találkozhattunk már Donald Trump kampánya óta. Sokkal inkább az olyan közhasználatú kifejezések elterjedése kell, hogy eszünkbe jusson (menekült és menedékkérő helyett migráns), amelyek egy adott politikai kérdésről vagy problémáról való gondolkodásunk kereteit jelölik ki. Ez a fajta nyelvi keretezés erősíti az intézményekkel szembeni bizalmatlanságot (Állítsuk meg Brüsszelt!), a másikkal szemben segíti a saját politikai identitás kialakítását és megerősítését (Ne hagyjuk!, Stop!, Mondjunk nemet!), és a komplex politikai problémák leegyszerűsítésével és fogyasztásközpontúvá tételével könnyíti meg az egyik vagy másik oldallal való azonosulást.
Terjesztésükben és formálásukban az influenszereknek, vagyis a netes véleményvezérféleségeknek van fontos szerepük. Ők azok, akik a világháló véleménydömpingjéből kiemelve egy-egy üzenetet (annak érvényességétől függetlenül) követőik révén uralkodóvá tesznek. Működésük katalizátorai egyrészt a megtekintések, megosztások és a lájkok, másrészt a (digitális) botrány, harmadrészt pedig az a fajta globális medialitás, ahol minden és mindennek az ellenkezője is lehet referenciális. Lételemük a folyamatos mediális jelenlét, fellépéseik tömegkulturális események, annak leegyszerűsítő világképével és szóhasználatával, valamint tömegfogyasztásra szánt koreográfiájával együtt. Magyarországon a 888.hu publicistáinak fizetett hirdetésben terjesztett Facebook-posztjai mutatnak hasonló tendenciát, de e jelenség szélessége terén nálunk még nincs itt Amerika.
A politikai technikus tehát megteremti a hatalomgyakorlás ideológiai kereteit, az influenszer pedig a széles tömegek számára is fogyaszthatóvá teszi azt, így befolyásolva a politikáról való tudást. Az általuk kínált kép azonban csupán egydimenziós lenyomata a politika komplexitásának, és így nemhogy nem érinti a mélyebb összefüggéseket, hanem azok leegyszerűsítésével másodpernyi érvényességű vélt vagy álvalóságokat teremt.
S ehhez kapcsolódik a régi kérdés, hogy eszközhasználatban és nyelvben mennyire kell hasonlóvá válni ezen új befolyásosokhoz annak érdekében, hogy politikai értelemben legyőzhetők legyenek. A szokásos „policy brief”-ek igazságai – úgymint „vegyük vissza vagy teremtsünk narratívát”, „töltsük meg érzelmi elemekkel a kommunikációs stratégiákat” vagy „mozdítsuk elő a társadalmi egyenlőségre fókuszáló beszédmódot és politikákat” – érvényesek, ugyanakkor ilyen digitális gyorsulás és a tartalomroncsolódás divatja mellett, illetve ahogyan Zuckerberg ellen fordul saját Facebook-teremténye, ilyeneket javasolni ma sokkal könnyebb, mint véghez is vinni.
Félő, hogy a rossztól kell ma tanulni.