– Még 2012-ben azt nyilatkozta, hogy a menedékkérők itteni életét megnehezíti a magyar idegenrendészeti és menekültügyi intézményrendszer. Gondolta volna, hogy hat évvel később itt tartunk?
– Nem. Váratlanul ért mindenkit, hogy ilyen helyzet alakult ki a civilek és a menekültek számára Magyarországon.
– Milyen helyzet?
– Nem mehetünk be a tranzitzónákba, mert nem kaptunk erre engedélyt. Így nem végezhetjük el a szokásos pszicho- szociális- rehabilitációs tevékenységünket, amelyeket évekig ajánlottunk fel bántalmazott, megkínzott, súlyos traumát átélt embereknek. A döntést természetesen mindenkinek tiszteletben kell tartani. Az a mennyiségű embertömeg, amely 2015-ben áthaladt az országon, jelentősen megcsappant. Akik a tranzitzónákból kikerültek nem időznek sokat az országban, akik pedig esetleg itt akarnak letelepedni mindig kérnek segítséget. Az integráció ráadásul egyre nagyobb kihívásokkal jár.
– Hogyan kell elképzelni a kitiltásukat? Hétfőn még bemehettek a tranzitzónába, kedden pedig már nem?
– Nem egyik napról a másikra történt. Mi már a tranzitzónák „kezdeményeibe” is jártunk. Ezt követően minden hónapban kértünk engedélyt a Bevándorlási és Állampolgársági Hivataltól, ám egyszer csak azt mondták, hogy nem kapunk több hozzájárulást.
– Volt valami indok?
– Nem.
– A Cordelia Alapítvány 2015-ben kiállt a civilek megbélyegzése ellen, sőt Alkotmánybírósághoz is fordultak. Mégis úgy tűnik: a kormánypropaganda önöket békén hagyta.
– A tevékenységünk orvosi, pszichológiai, főképp rehabilitációs. Minket a hippokratészi eskü köt, a beteg embert gyógyítani kell. Talán ezért is kerülhettünk a támadások szélére. Csendesen megpróbáljuk folytatni a munkánkat, amennyire lehet.
– Ez egyre nehezebb lehet, hiszen június 30-án megszűnt a projekt támogatásuk. Miből tudják folytatni, ha az államtól nem kapnak egy forintot sem?
– Leginkább EU-s projektekből. A nagy, dániai központú anyaszervezetünk is rendszeresen igyekszik támogatni bennünket. Másfajta profil kiépítését is tervezzük, így újfajta lehetőségeket is kutatunk.
– Mi az első szó, amit egy olyan embernek mond, aki kínzások elől menekült?
– Nem mondunk semmit, várunk és hallgatunk. Cordelia, Lear király legkisebb lánya volt, „hallgat és szeret.” A pszichiáter és a pszichológus egyébként is ritkán kérdez. A betegből nem mindig jön ki első találkozáskor, hogy ő kínzás, bántalmazás, megalázó bánásmód túlélője. Először ki kell építeni egy bizalommal teli kapcsolatot, amelyben megnyílik, feltámadnak az emlékek, illetve elindítja a filmet a múltbeli események felidézésről. Megpróbáljuk átvenni a tempóját, támogatni és megtartani ebben a nagyon nehéz állapotában. Így kezdődik szépen lassan a terápia.
– Ezután mi következik?
– Több alkalmas üléssorozat, anyanyelvi tolmács jelenlétében. Vagy egyénileg, vagy pedig csoportosan, azonos származási országból érkező 5-10 pácienst osztunk be. Két, három alkalom mindenképpen kell, hogy lazuljon és oldódjon a néha paranoiáig fokozódó bizalmatlanság. Ezután az élettörténetekről kezdünk beszélgetni, megjelennek a veszteség élmények, fájdalmak. Megpróbáljuk a fájdalmas múltat az összes kínjával együtt megeleveníteni és feldolgozni. Ettől még nem lesz gyógyult a beteg, szükség van arra is, hogy speciálisan – akár verbálisan, akár nonverbálisan – foglalkozzunk velük addig, amíg jobb állapotba nem kerülnek. Amikor elkezdenek beforrni a sebek, elindul a menekülttábori befogadó állomás után az integrációs folyamat, amely során a többi civilszervezettel együtt próbáltunk folyamatosan segítséget nyújtani. Persze mindig vannak olyanok, akik kiugrottak a terápiából.
– A nőknek és a kisgyermekeknek a legnehezebb?
– A kisgyermeknek mindenképp nagyon nehéz. Minél éretlenebb korában éri a személyiséget egy trauma, annál nagyobb károsodások jöhetnek létre. A gyerekeknél komoly munkát kell ahhoz végezni, hogy egy újabb pszichés egyensúlyt visszaállítsunk, vagy egyáltalán felállítsunk. Korábban azt gondoltuk, hogy a nők sérülékenyebbek, mint a férfiak, viszont friss kutatások azt próbálják bizonyítani, ez nem biztos, hogy így van. A nők abból a szempontból sérülékenyebbek, hogy a keleti kultúrákban korán lesznek édesanyák. Ha pedig egy anyát ér sérülés – akár testi, akár lelki – akkor a gyerekét is.
– Beteg és beteg között van különbség?
– Egy multikulturális beteganyagnál a kultúr-specifikus vonásokra komoly figyelemmel kell lenni és ezeket tiszteletben kell tartani. Ha például egy magyar beteg bejön, kezet rázunk, helyet foglal, satöbbi. Viszont az ajtónál elakad a folyamat akkor, ha egy muszlim kultúrából érkező férfi jön – mondjuk – a női terapeutához. Megtanultuk, hogy nekik nem nyújtunk kezet. Egy integrált páciens azonban, már lehet, hogy nyújtja elsőre is. Örülnek egyébként, hogy ismerjük és tiszteletben tartjuk ezeket. Beteg és beteg között orvosi értelemben persze egyáltalán nincs különbség. A magyart és a külföldit is a szenvedés viszi pszichológushoz, pszichiáterhez mi pedig ezt próbáljuk csökkenteni.
– Hiába kevés a menekült, a magyar kormánypropaganda nem csendesül. Annak mi lesz a vége, hogy orvosokat sem engednek hozzájuk?
– A „mi lesz ha” dolgokra nem lehet felkészülni. Vannak olyan kötelezettségek, amelyekre nem mondhatjuk, hogy nem adunk segítséget. Alapesküket, alapfogadalmakat, alapmissziókat kell teljesítenünk, hiszen erről szól az életünk jelentős része. Ha nem csinálhatjuk, akkor nehéz dolga lesz annak, aki nem kap az álmatlanságában, a szorongásában, a feszültségében segítséget.
