Egy fesztiválon minden nap egy új álom kivetülése. A Gorillaz pedig ezt profin tette. Damon Albarn már idejekorán jelezte, a nyitó M1A1 című nótánál jelezte, hogy ő az egyébként a brutális porfelhőben és hőségben toporgó közönségért van itt, ki is ment a kordonhoz egy kis simogatásra a közönségétől, akihez hirtelen nem is tudja milyen nyelven szóljon. „De ez így van rend
ben egy igazi európai fesztiválon” – summázta a frontember.
Az egyébként megviselt és csalódott intellektuel figuráját egy szál kínai pólóban nyomó Albarn és pet projektje, alias Gorillaz már csak azért is izgalmas, mert turnéról turnéra változik az arculat és a műsor. Nem tudni, hogy a virtuális zenekarnak induló, animált 2D zenészek mögötti enigmatikusság vagy az egyre inkább szuperkoncepció formáció felé tartó arculat lesz a hangsúlyos. A mostani buli – mert azért ez az volt – valahol a kettő között lavírozott, a háttérben ott voltak a kivetítőn az animált hősök, de a sok hús-vér vendégzenész is. És valóban, amikor a figyelmem elkezdett nem kicsit lankadni (ebben közrejátszottak a hullahoppkarikával érkező ír fiatalok, akik rögtönzött sportgimnasztika bemutatót tartottak), a Superfast Jellyfish-el érkező De La Soul új energiákat hozott be a produkcióba. Több vendég is volt – Peven Everett, Jamie Principle és Booti Brown – de valahogy De La Soul volt az, aki ellensúlyozni tudta Albarn már-már világfájdalmas csehovi agóniáját. A kettőjük közötti kémia egyértelműen a Fell Good Inc. című nóta közben érte el a csúcspontját.
Profi, igazi fesztivál minőségű produkciót hozott a Gorillaz és megpróbálkoztak a lehetetlennel: azaz szuggerálni a nagyszínpad előtti embertömeget. Ez ugyan szinte lehetetlen misszió, a ráadás utolsó nótájaként előadott Clint Eastwood azonban néhány percre megugrotta a csodát.
