Most, hogy – nem saját hazai erőből, hanem az UEFA újabb lebonyolítási változtatása folytán – olyan külföldi klubcsapat érkezett Magyarországra, amilyen az utóbbi időkben csak stadionavatás vagy jubileum alkalmából tette tiszteletét minálunk (ha nem épp a tartalék fakóját szíveskedett elküldeni), a felmentő sereg nem győzte felemlegetni a költségvetések közti különbséget. Ez a védelmező alakulat a modern kori magyar futball legtevékenyebb különítménye, és a mentesítettek szempontjából nagy szükség is van rá, mert eredmény – a hovatovább korlátlan állami mecenatúra ellenére – még véletlenül sem mutatkozik.
Kedvező kimenetel nincs, pozitív magyarázat van.
A büdzsék összevetése valójában nem sokat mond, hiszen a hagyományosan egynyári – értsd: az ősszel már csupán „a bajnokságra koncentráló” – magyar csapatok náluk kevésbé jól eleresztett vetélytársakkal szemben is simán ki tudnak esni, és legutóbb Differdange amatőr világot idéző sporttelepén is látni lehetett, milyen szimpla körülmények között fejlődik a luxemburgi labdarúgás. A „Vidi” ugyan óriási mázlival továbbjutott a Dudelange ellen, ám a válogatott a múlt év novemberében 2-1-re kikapott Luxembourgban, és az előző héten a Progres Niederkorn riválisaként megjárta a Honvéd is. Ez a Niederkorn olyan együttes, amelynek neve hallatán Európa jó részén azt kérik: „betűzze, legyen szíves!”, de nem csoda, mert tényleg kis csapatról van szó; a gárda bajnoki nézőátlaga 710 volt az előző évadban, és a 2016/17-es látogatottsági csúcsot 1820 szurkoló egybegyűlése jelentette. (Az ominózus Luxemburg–Magyarország találkozót 1813 drukker tekintette meg a Josy Barthel stadionban.)
A kasszát azért is hagyjuk, mert a pénzügyi lehetőségek összevetése esetén a magyar résztvevőknek hajdanán ki sem kellett volna állniuk a nemzetközi kupamérkőzésekre. Amikor például a Videoton az UEFA Kupa negyeddöntőjében kiejtette a Manchester Unitedet, az angol első osztály labdarúgóinak átlag jövedelme nagyjából 36 ezer font volt évente. Mit gondolnak, hány akkori fehérvári futballista keresett ennyit – 2 millió 322 ezer forintnak megfelelő összeget – egy esztendőben? S azt, ugye, mondani sem kell, hogy a Gordon Strachannel, Bryan Robsonnal, Jesper Olsennel, Mark Hughes-zal felvonuló MU játékosai nem a középérték körüli summát kapták kézhez az Old Trafford illetékes részlegén...
Ehhez képest a Videoton finalista lett, mint ahogyan a legjobb négy közé jutott a BEK-ben az 1958-as Vasas vagy az 1974-es Újpest. Az angyalföldiek az elődöntőben azzal a Real Madriddal találkoztak, amely abban az évben szerződtette Puskás Ferencet 600 ezer pesetáért – 150 ezer dollárért – négy esztendőre. Magyarországon ötvennyolcban a Miniszertanács elnöke 7500 forintot keresett, s az illetmény tekintetében hol volt Münnich Ferenctől Bundzsák Dezső, Berendy Pál, Csordás Lajos vagy Szilágyi Gyula! Azért Pesten sikerült 2-0-ra legyőzni a Madridban 4-0-ás előnyt szerző királyi gárdát... Ami pedig a hetvennégyes Újpestet illeti: a lila-fehéreknek azzal a Bayern Münchennel kellett felvenniük a küzdelmet, amelynek sztárjai közül Franz Beckenbauer 350 ezer, Gerd Müller 250 ezer nyugatnémet márkát vehetett fel évente. Ennyi pénzről Tóth András, Bene Ferenc, Fazekas László vagy Zámbó Sándor legfeljebb csak álmodhatott; ehhez képest az 1-1, 0-3 tisztességes eredmény volt. Nem beszélve arról, hogy a kontinens első számú klubtornáján a négy közé kellett jutni! S ha már az NSZK... A nyolcvanas években Rudi Völler vagy Pierre Littbarski több mint 500 ezer nyugatnémet márkát tett el évente, ám az Újpest a Kupagyőztesek Európa Kupájában elbúcsúztatta a Littbarskival kiálló Kölnt. (Majd a válogatott nyolcvanötben 1-0-ra nyert Hamburgban.) Pedig Szendrei, Törőcsik vagy Fekete jövedelme sem konkurált Schumacherével vagy a két Klauséval, Fischerével és Allofséval...
De 1983-ban még kétszer 6-2 volt Luxemburg ellen. S ettől – magunk közt szólva – nem éreztünk különösebben boldogságot.
Hej, ha csak sejtettük volna a jövőt...!
