A terror területe. Ez a neve az ukrajnai Lemberg (Lviv, Lwów, Lvov) emlékhelyének. A város közepén létesítették, a hajdani gettó egy kis szeletén. A lembergi zsidókat a nácik innen a viszonylag közeli Belzec megsemmisítő táborába szállították. A láger a mai ukrán-lengyel határ lengyel oldalának közelében volt. Belzecről keveset írnak, kevesen keresik fel. Ott nincs is sok látnivaló. A táborban félmilliónál több zsidót gázosítottak el egy év alatt, majd feltehetően Himmler parancsára eltüntették minden nyomát, a holttesteket kiásták és elégették. A nácik feltehetően azért döntöttek így, mert nem sokkal korábban ők tárták fel Katynban húszezer Sztálin parancsára kivégzett lengyel katonatiszt és tisztviselő tömegsírját.
Nem akarták, hogy áldozataikat úgy azonosíthassák, ahogy ők tették a szovjetek áldozataival. A belzeci haláltábort hét zsidó élte túl, ketten tettek vallomást az ott történtekről a lengyel hatóságoknak. Egyiküket, Chaim Hirszmannt 1946 márciusában lakásában lőtték agyon az ún. „elátkozott katonák”, a lengyel antikommunista fegyveres csoport emberei. Hirszman a rendőrség tagja volt, azok után nyomozott, akik elpusztították mindenkijét. Az 1943-ban felszámolt lembergi gettó két épületében 1944-ben a szovjetek átmeneti börtönt létesítetek. Két éven át használta az NKVD a vasúti töltés melletti helyet. Itt tartották azokat, akiket azután a hatalmas ország távoli hideg és sötét tájaira száműztek.
Történelemmel terhelt föld. A múzeum két új fabarakkból áll, mellette egy sínre állított marhavagon. Az egyik barakkban raktár van, a másikban egy vándorkiállítás. Egy lengyel öregasszony lányaihoz küldött levelei alapján állították össze. Józefát hetvenéves korában a szovjetek a kazahsztáni Aktyubinszkba száműzték. Feltehetően azért, mert osztályidegen volt. (Ez a kiállítás tavaly Budapesten is felbukkant - a szerk.)
A lembergi alapítók a helyet azért választották, mert jelképes, tudtam meg. A város egy ingatlancsere részeként jutott a múzeumhoz és a barakkokat egy ingatlanfejlesztő építette meg. Arra feltehetően nincs pénz, hogy állandó kiállítást hozzanak létre, s üzemeltessék. Andrij Simanszkij történész kalauzol a terveik között. Azt mondja, hogy a fő céljuk, hogy a totalitárius rendszerek bemutatása. Az pedig, hogy itt ugyanazt a területet használták a nácik és a kommunisták, magát kínálta az emlékhelynek. A múzeum egyelőre Lemberg fontosabb köztereire tesz ki táblákat. Olyan embereket akarnak bemutatni, akiknek valamilyen közük volt a náci és a szovjet terrorhoz, leginkább az áldozatai voltak. Egy táblán egy ukrán férfi szerepel, aki a náci segédrendőrség egyik főnökeként szolgált. Vállalják-e azt, hogy az ukránok kollaboráltak a megszállókkal? Simanszkij szerint igen, sőt be akarják mutatni a kommunista hatalommal folytatott kollaborációt is. Nehéz lesz megkülönböztetni a ma itt hivatalosan hősként tisztelt ukrán nacionalista fegyvereseket, az Ukrán Felkelő Hadsereg katonáit (UPA) a náci szolgálatban álló különítményektől.
Az ukrán történész azt is magyarázza, hogy bár a nácik felállítottak egy ukrán Waffen SS hadosztályt, de azok nem követtek el népellenes, háborús bűnöket. Ezt – mondja – a britek állapították meg, akik nem adták ki őket a szovjeteknek. Közbevetem, hogy a haláltáborok őreinek jó része is ukrán volt. Az már más, az emberiségellenes, azt ki kell vizsgálni – feleli. Az ukrán nemzettudat építésének egyik eleme, hogy felmutassák: az ukrán nemzet ugyanúgy népirtás áldozata volt a harmincas évek Szovjetuniójában, mint a zsidók a második világháború alatt. A holodomor– éhhalál a sztálini kolhozosítás következménye volt az egész országban 1932-33-ban. Ukrán vélemény szerint Sztálin kifejezetten az ukrán parasztságot ítélte éhhalálra. A holodomor áldozatainak számát tíz millióban állapították meg. 3,3 millióan haltak meg az éhség miatt, a többi az elmaradt születések számával jön ki.
Lemberg tele van történelemmel. A szovjethatalom szerencsére elég passzív volt itt, a régi szép utcák, ragyogó templomok megmaradtak. A katolikus katedrálisok egy részét átadták a görög katolikusoknak. Ukrajnában egyébként is zavarosok az egyházi viszonyok: csak ukrán pravoszláv egyházból három van. 1939-ig ez főleg lengyel és zsidó város volt. A lengyelek száma a kitelepítések, áttelepítések miatt összezsugorodott. A zsidók Belzecben végezték. A zsinagógákat a nácik felrobbantották, egy üres épület maradt csak meg. A háború után sok oroszul beszélő is ideköltözött – most alig hallani orosz beszédet a pezsgő, eleven utcákon. Sok az utcákon a katona – Ukrajna háborúban áll. A háború nem kedvez sem a történelem mélységeibe való lemerülésnek, sem a különböző narratívák elfogadásának.
Volhinia, Volhinia… Az utazó mindenütt történelembe ütközik. Galícia meg különösen históriadús terület. Itt az elmúlt ezer évben voltak különböző impériumok, változtak az etnikai határok, állami parancsra vallásokat hoztak létre, majd számoltak fel. A politikai határok csak az utóbbi hetven évben alakultak ki, s még mindig folyamatban van a nemzeti, etnikai és állami tudat alakítása az éppen aktuális igények szerint. Ha egy kelet-galíciai településen a régi, akár több száz éves templomtól távol vadonatúj csili-vili hagymakupolás épület tűnik fel, szinte biztos, hogy az elmúlt harminc évben egyházi csatározás volt ott. A szovjet hatalom a negyvenes években egyik-napról a másikra megszüntette a görög katolikus egyházat, s az ortodoxokhoz csatolta. A papokat, hívőket, akik ezt nem fogadták el súlyos ítéletekkel sújtották. Az ukrán függetlenség után azonban visszakövetelték régi egyházukat. A pravoszláv egyházközség erre új templomot épített. Amennyiben a Moszkvai Patriarchátus főségét elismerő ukrán egyházhoz tartoztak, számíthattak moszkvai pénzsegélyre is. Voltak harcok, blokádok a görög katolikusok és az ortodoxok között, s a „moszkvaiak” és a függetlenségét kinyilvánító kisebbségi Kijevi Patriarchátus között is. Ez is magyarázza a templomépítési boomot. Aki kiszorult a régi épületből, új szentegyházat épít.
Az ukrán-ukrán konfliktusokat leegyszerűsítve az ország nyugati és keleti fele közötti identitáskülönbségnek írják le. Van ilyen eleme is ennek, az bizonyos, hogy a nemzettudat még alakulóban van. Az ország nem is két, hanem sokkal több részből áll, sokféle hagyománnyal, kultúrával, tájszólással és kötődéssel. Galíciának az Ukrajnához került felén – épp úgy, mint a nyugati, lengyel területen – most kezdenek nosztalgiázni a száz éve megszűnt állapotok iránt. Van ennek persze erős kereskedelmi tartalma is: a Galícia jó hívószó akár a belső utazóknak, akár azoknak az európai turistáknak, akik idemerészkednek. (Kevesen.) Pár éve, mielőtt kitört a kelet-ukrajnai háború, már kezdték felfedezni Bukovinát, annak is a csodálatos fővárosát, Csernovicot, ahol intézményesen is létezett a soknyelvű, többvallású közösségek együttélése a Ferenc-józsefi évtizedekben. Akár Lengyelország, akár Ukrajna egykor Galíciához tartozó területein jártam, mindenütt előjött ez a melankolikus, ám alapjában hamis érzelem. Közben ugyanis többnyire elhallgatják a történelem legnagyobb etnikai tisztogatásának tényét, a kelet-európai zsidók megsemmisítését, népek kiűzését, százezrek legyilkolását, áttelepítést, betelepítést és más borzalmakat.
Ebben a véres övezetben minden népnek van trianoni fájdalma. A mai ukrajnai területen Kelet-Galíciában, de főleg Volhíniában a lengyeleket a háború alatt az ukrán (többnyire a nácikkal szövetséges) fegyveres kommandók pusztították. Az áldozatok számát a lengyelek százezrekben mérik. Állítják, az ukrán nacionalisták tudatosan „lengyelmentes” ország megteremtésére törekedtek. Az ukrán narratíva szerint erről szó sincs, ez ukrán-lengyel háború volt, amelyet az UPA és a lengyel Honi Hadsereg folytatott, a másik nép falvait, lakóit válogatás nélkül pusztítva. A háború után államilag folytatták az etnikai homogenizálást. Lakosságcserét erőltettek az ott lakókra. Mivel kevés volt az önkéntes, következett az önkény. 1947 és 1950 között Délkelet-Lengyelország ukrán népcsoportjait a potsdami döntéssel Lengyelországhoz került nyugati és északi területekre szállították, arra hivatkozva, hogy az UPA tevékenységét így lehet megállítani. Háromszázezren éltek itt, ma tízezerre becsülik a térség ukrán (lemkó) lakosainak számát. Volt, akinek sikerült az ötvenes évek végén hazatelepülnie. A hajdan görög katolikus fatemplomokat most a lengyel egyházközségek használják. A kölcsönösen elűzöttek és utódaik a mai napig sem találnak közös nyelvet. A nacionalisták győztek.
Ácsolják a zsinagógát. A délkelet-lengyelországi Sanok fő nevezetesség a skanzen. Ez az ország legnagyobb szabadtéri néprajzi múzeuma. Alapítói azért hozták létre, hogy megmentsék a pusztulástól az elnéptelenített ukrán falvak értékes emlékeit. Szétszedték és ideszállították a fatemplomokat, parasztházakat. A most hatvanéves skanzen fejlődik. Új látványossága a galíciai főtér, ahol boltok, posta, fogadó, cipész és borbélyműhely is épült. Tehetősebb emberek házait is bemutatják. Idegenvezetőnk elárulja: ez a patikus feltehetően zsidó volt. Nincs szentkép a házban. A piactér mellett hamarosan elkészül az egykori Polaniec zsinagógájának másolata. Az eredetileg 1748-ban fenyőfából ácsolt imaházat a nácik felgyújtották, de szerencsére még a harmincas években részletes leírás készült róla, sok fotóval. Ennek segítségével készítik újra a zsinagógát a skanzen szakemberei. Októberben megnyitják, addigra talán meglesznek a színes üvegablakok és készül a tóraszekrény is. A színes belső festés későbbre marad és sokáig tart majd. Aligha épül Lengyelországban másutt zsidó imaház. Igaz, az is múzeumi objektumként készül.
Nem is lenne használója, a hárommilliós egykori lengyelországi zsidóságot elsöpörte a holokauszt, a maradékot a lengyel nacionalizmus és a sztálinista politika űzte el. Galíciában 75 éve a városok lakóinak 20-50 százaléka is zsidó volt. Sanok 18 ezer lakosából 5,4 ezer. Hasonló volt a szerepük az itteni életben, mint Magyarországon. Orvosok voltak, kereskedők, ügyvédek, kocsmárosok. Emlék, megemlékezés róluk alig van. Egy-egy szerény tábla itt-ott egy véletlenül megmaradt zsinagóga-épületen. A lengyel zsidókat a nácik pusztították el, de a lengyelek között kevés volt az embermentő. Voltak kollaboránsok is. Egy minapi törvény börtönnel akarta sújtani azt, aki feltárja a szennyes foltokat. Izraeli-amerikai nyomásra ezt a paragrafust törölte a lengyel szejm. A kormánypárt elnöke Jaroslaw Kaczynski erre azt mondta: polgári perbe hívják, aki megtámadja a lengyelség becsületét.
Az emlékezet súlyos dolog, s az utazó tapasztalja, hogy csak véletlenül találja meg itt a hajdan e városokban éltek emlékeit. Lezajsk apró városka. A XVIII. században itt élt a nevezetes haszid cadik Elimélech rabbi. Sírjához halálának napján ezrével zarándokolnak a mai hívek távoli országokból. A sírt fedő épület kormos – tavasszal felgyulladt. A mellette lévő temetőben alig van sírkő, amióta nem laknak itt zsidók, a köveket felhasználták – hasznos célokra, a németek útépítésre. Néhány összecementezett régi sírkövet azonban visszahoztak a környékbeliek. A neveket már nem lehet kiolvasni rajtuk.
