Az új magyar sportruházat (2rule) elnevezése, írásmódja, logója ihletett meg: mint tudjuk, az ősmagyar mondavilág szerint a honfoglalókat a Kárpát-medencébe irányító turulok jelzik majd a jövőben a hazai gyártású sporttermékek egy részét. A Brehm által sem azonosított, esetenként egyik oldalukon zöld, a másikon piros színű szárnyakkal ékes madarak képének felbukkanása állítólag földrengést okozott a nemzetközi sportpiacon. Az Adidas és a NIKE válságtanácskozások sorozatát tartja; igaz, a PUMA csak mosolyog, mondván, majd meglátjuk, ki eszi meg a másikat. Mindenesetre a hazai bemutatkozás nem volt különösebben sikeres, hisz az új mezekben-nadrágokban pályára lépő csapatok vereséget szenvedtek. Az örök optimista hazai futballfőnökök szerint a sámánok által nemezből készített futballcsukák majd végképp meggyőzik a sok kishitűt…
Legyünk őszinték! Ideje volt már valami új dologgal előállni, mert az eddigi receptek nem váltak be, és valakinek még az is eszébe juthat, hogy alkalmatlanok az elöljárók. Köztudott, hogy a legénységet, akarom mondani, a szurkolókat folyamatosan foglalkoztatni kell, mert különben fellázadhatnak. Úgy tűnik, az MLSZ, a honi futball kvázi államosítása, politikai megszállása, a bajnokság átszervezése, a szövetségi kapitányok váltogatása, a klubokban külföldi szakemberek alkalmazása jottányit sem vitte előre a magyar labdarúgás ügyét. Miként hatástalannak bizonyult a stadionépítések eszement erőltetése, a költségvetésből „eltaózott” félezer milliárd forint, vagy a klubokban feleslegesen nagy számban foglalkoztatott „hunprofi” labdarúgó és szakember is. A több mint egy évtizede elindított, milliárdokat elégető akadémiai rendszer sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. A magyar bajnokság tele van másod-harmad vonalbeli légiósokkal, akadémista a kezdő tizenegyekben mutatóba is alig akad. Klubcsapataink az idei nyáron is hozták, hozzák szokásos formájukat, közelébe se szagolhatnak az érdemi küzdelmeknek. Oda se neki, a tarsolylemez alatt - ha fogyóban is - van még néhány ötlet. Például az NB II-höz fűtött gyepszőnyeg dukál...
A legutóbbi világbajnokság igencsak feladta a leckét a magyar futball önáltatásban, külső okokra hivatkozásban évtizedek óta páratlan teljesítményt nyújtó szereplőinek. A lakosságszám kipipálva: lásd Izlandot, Horvátországot, kontra Angliát, Franciaországot. Az egy főre eső GDP tekintetében sem tudunk az eredményességgel kapcsolatban összefüggést kimutatni. A labdarúgó infrastruktúra összehasonlítgatása is tévútra visz. Mit nem adna a horvát labdarúgás, ha náluk a mieinkhez hasonló körülmények, feltételek lennének. Ugyanígy az éghajlatra sem mutogathatunk. A politikai-állami-költségvetési törődés, kedvezés tekintetében pedig toronymagasan verjük a világot.
Akkor hol keressük a bajok gyökerét? Szerintem a szakmában! Nem szembetűnő, hogy az egyetlen Gulácsi (Szalain még vitatkozhatunk) kivételével hosszú évek óta nincs magyar játékos az európai topligák élvonalában? Edzőinkről nem is szólva! Ne „dárdaizzon” senki, ő a német futballkultúra „terméke”. És akkor megint: Horvátország! Nem tudjuk összeszámolni, hány játékosuk és edzőjük szerepel a futball elitben. Törvényszerű, hogy az elavult, kényelmes, provinciális magyar futball langyos vízzel teli beltenyészetéből csak véletlenül kerülhet ki nemzetközi
szinten jegyezhető labdarúgó. Elmaradásunk nem csak gyorsaságban, állóképességben, technikai-taktikai téren érhető tetten. Küzdőképességben, győzni akarásban, motivációban is jóval magasabb nívó kellene. Ha ez nem válik vérré gyereklabdarúgóinkban, akkor már késő!
A megoldás kulcsa tehát mindenképpen az edzőképzésben és a korszerű utánpótlás nevelésben, a teljesítménykényszer kialakításában van, lenne. Amíg itt nem lesz mindent fenekestől felforgató változás, és marad az önelégült, sematikus, avítt szemléletet eltűrő, a megújulást kézzel-lábbal akadályozó attitűd és gyakorlat, a „részteljesítményecskéket” busásan honoráló rendszer, ne is reménykedjünk. A csak állóhelyben, lassú kocogásban, ellenfélmentes területen labdaügyes, a testi ütközésektől irtózó, atlétikusan képzetlen, az ellenfél vezetésétől összeomló játékospalántából nem lesz élvonalbeli futballista még itthon sem. Akkor sem, ha papája rendszeresen kvaterkázik az edzőjével. Persze, abba ne hagyja a futballt, mert az amatőr alapon űzve is nagyszerű szabadidős, egészségmegőrző tevékenység. Ő a sportág alapembere, mert belőle lesz belépőt, bérletet vásárló, értő szurkoló, aki majd leviszi gyermekét a pályára, ahol kiderülhet, hogy az utódban ott lappang a papából hiányzó focitalentum.
Na és persze, ő az is, aki évről-évre új felszerelést vásárol majd szemefényének a kinőtt, rongyosra használt régi helyett. Ha igazi hazafi, akkor a tőről metszett magyar 2rule-t.
A szerző az Országos Sporthivatal volt elnöke, labdarúgó-szakedző