Azt, hogy Kuba akár a földi paradicsom (lehetne), tudják a turisták – csak épp a tengerparton túli nyomor láttán kell elfordítaniuk a fejüket –, felismerték az amerikaiak (ideértve a maffiát), és a Batista vezette kubai politikai elit is, amely 1959-ig prostituálta az országot, teletömve a saját zsebét. És alighanem tudja ezt a kubai nép is, amely Fidel Castro vezetésével megdöntötte Batistát, elüldözte a maffiát. Aztán az ország - nem utolsósorban Washington iszonyú politikai tévedései miatt - a kommunista Szovjetunó markában kötött ki.
Annak elemzése az utókor dolga, hogy az egykori baloldali ikon, Fidel Castro miért és hogyan vitte csődbe a Paradicsomot, amelynek monokultúrás gazdasága még csak arra sem volt jó, hogy utólag azt mondjuk: a szocialista modell gazdasági értelemben megbukott. Mert a cukornád szovjet birodalmi exportja modellnek kevés, a megélhetéshez épp csak elég volt. Amikor pedig a keleti rendszerváltozáskor ez a köldökzsinór elszakadt, az ország legendás találékonysága, amely a fél évszázados amerikai autómatuzsálemeket is üzemeltette, kevésnek bizonyult. Az történt, ami: reformok kellettek, a rendszer pedig alkalmatlan volt erre.
Castrót otthon kezdetben imádták. Hogy hogyan lett a forradalmárból az utolsó előtti szocialista ország tragikomikus szocialista politikusa – amitől Che Guevarát talán csak az mentette meg, hogy 1967-ben Bolíviában forradalomcsinálás közben aljasul legyilkolták –, s hogyan vált Castro forradalmából olyan rendszer, amely ugyan sokkal többet adott a népnek, mint Batista diktatúrája, de végül börtön lett, nos, ennek felfejtése sok tanulsággal kecsegtető feladata egy elfogulatlan baloldalnak.
Most csak annyi biztos: ha az új alkotmányt elfogadják, tényleg végleg búcsúzhatunk a „létező szocializmus” karibi utópiájától.