Ma már - statisztikai értelemben félúton a nyugdíj illetve a temető felé - hajlamos lennék azt gondolni, hogy a legtökösebb Halloween-dal King Diamondé (azon valahogy nem fog az idő). De akkor, amikor 1985 táján egy barátom kazettára másolta nekem a Walls of Jericho-t a Helloweentől, az bizony új paradigma volt. Nehezen tudtam volna megfogalmazni, hogy miért, nem is érdekelt az oka, de azt hiszem, hogy elsősorban a kreativitás, tempó, a dallamos basszus, és az énekes hangja miatt.
Emlékszem, amikor kölcsönadtam a kazettát egy gimnáziumi osztálytársamnak, aki egy punkzenekarban basszusgitározott, másnap fülig érő vigyorral hozta vissza, és már messziről kiabálta: ez k... jó! Tényleg az volt, túlzás nélkül, és jó még ma is. Nekem a későbbi Helloween nem sokat jelentett - az első két, nyersebb és ösztönösebb lemezt hallgatom máig, nem a sterilre csiszolt újabbakat -, de a szerda esti székesfehérvári koncert így volt tökéletes, hogy az összes korszak összes fontos szereplője és dallama jelen volt.
Az ember valahogy megérzi, hogy mikor kell elköszönnie a gyerekkori kedvenceitől. A Judas Priesttől a Szigeten búcsúztam el - talán túl korán, de szerencsére semmiképpen sem túl későn -, a Helloweentől pedig valószínűleg most, mert ennél már csak rosszabb lehet. A zene nem sport (bár a speed metal már majdnem az), de a korral kopni kezdenek a reflexek, a hangszálak, az ötletek. A szerda esti műsor viszont még minden szempontból bőven belül volt a vállalhatóság határán, annak ellenére, hogy ezt a száguldó zenét játszani és élvezni is tízen-huszonévesen lehet igazán.
Az én szemszögemből az optimális műsorösszeállítás a Starlight-tal kezdődött volna, és a How Many Tears-szel fejeződött volna be – utóbbi úgy magaslik ki a Helloween életművéből, mint a Somló a Marcal-medencéből –, de a szerdai egy más koncepciójú, pályafutás-összegző este volt. Összesen három énekes, három gitáros, egy-egy basszusgitáros és dobos volt a színpadon (legtöbbször egy időben), és egy, a video- és a hangtechnika segítségével végrehajtott páros dobszóló erejéig megidézték az 1995-ben elhunyt Ingo Schwichtenberg szellemét is.
Nehéz ilyen komoly dolgokról írni egy zenekarral kapcsolatban, amelyről már a 80-as évek közepén is az volt az első benyomásunk – amellett, hogy rendkívül jó technikájú zenészek –, hogy sült bolondok: annyi humort és őrültséget vittek egy eredendően egész más értékek köré szerveződő műfajba, mint senki más (talán a Scorpions legvadabb éveit leszámítva). És nehéz volt így hallgatni gyermekkorunk legvidámabb dalait, látva, hogy Michael Kiskén, a második énekesen, aki 18 éves korában csatlakozott az együtteshez, milyen mély nyomokat hagyott – némi eufémizmussal – az élet; és hogy Kai Hansen, aki olyasmiket gitározott és énekelt el egyszerre, amikre külön-külön is nagyon kevés ember lenne képes, mennyire másképp fest most, mint annak idején a Kisstadionban, jóformán tinisztárként.
Őszintén szólva hármójuk, vagyis Kiske, Andreas Deris és Hansen közül a harmadik hangját konzerválta a legkevésbé az idő (amikor 1985-ben hátrébb húzódott, akkor is azt lehetett hallani, hogy nem bírta a torka a különleges megpróbáltatást), de ennek a koncertnek így is az volt az egyik csúcspontja, amikor előadták a How Many Tearst, és néhány sor erejéig ő is énekelt. Amúgy pedig nem könnyű csúcspontokat kiemelni, mert csúcs volt az egész, tematikus illetve kor szerinti blokkokra tagolódó előadás a vetített animációkkal (a Pumpkins Unitedé és a Perfect Gentlemané különösen tetszett), a szél ellenére tiszta hangzással, meg a fehérvári Fezen kánikulában is lelkes közönségével.
Nekem kicsit furcsa, hogy olyan fiatalok bólogatnak erre a zenére, akik később születtek a dalok többségénél, de nyilván őket sem zavarta kevésbé a magukban nosztalgiázó vén szivarok látványa – így van ez, ha egy sikeres zenekar generációkon átívelve évtizedeket tölt a pályán.
A végét egy kicsit elbohóckodták, de ez szigorúan csak a látványra érvényes – a nép közé szórt óriási, felfújt töklabdákra, a fényárra és a konefettiesőre –, a zene végig professzionális maradt. Épp ezért gondolom, hogy itt kell abbahagyni: jobb már nem lesz (nem is nagyon lehetne), rosszabb meg inkább ne legyen.
